Kétéves kalandunk 2. rész

A következő napokban sajnos nem volt lehetőségünk a délutáni "játszadozásra", mert a húgomnak táncórái voltak, amikor pedig épp otthon volt, akkor meg nekem kellett mennem kézilabdaedzésre. Amikor tudtam, hogy testvérkém otthon volt délután, csak nagy nehezen tudtam magam rávenni, hogy ott maradjak az iskolában, legszívesebben szaladtam volna haza, hogy a kis kedvesemet minél előbb láthassam és megcsókolhassam. Az elkövetkezendő napok – a reggeli 8 órás becsöngetéstől – borzalmasan lassan teltek, ennek viszont volt egy nagy előnye, napközben nagyon sokszor eszembe jutott a kishúgom maroknyi, kerek popsija, és fenséges babapuncija, az a punci, ami napokkal ezelőtt csak derengően engedett magából látszani. E gondolatok pörgése alatt a fütyim is működésbe szeretett volna lépni, de megpróbáltam elhessegetni gyorsan magamtól a tökéletes popsi és a tökéletes punci látványát azzal, hogy a tanárra és a táblára figyeltem, ám idővel mindig visszazuhantam a "lila ködbe". Kishúgom huncut mosolyáról is elmélkedtem, magamban bizonygatva azt, hogy mosolyával jelezte, ő is aktív részese kívánt lenni a játéknak, engedve, hogy megcsodáljam kecses fenekét. Nem voltam biztos magamban, mi lesz, ha a legközelebbi próbálkozásom kudarcba fullad? Amint vége lett a délutáni edzésnek, ruháimat őrületes sebességgel magamra kapkodtam, és a csapattársaktól elköszönve, szinte szaladva útnak vettem otthonunkat. Már délután 5 óra is elmúlott, úristen, anyuék nem sokára hazaérnek. Beszaladtam a ka-punkon, és a bejárati ajtóban a felöltözött nagyapa fogadott, aki már indulóban volt. Szokásosan most is el-mondta, hogy miután kilép az ajtón, zárkózzunk be, az ebédem az asztalon vár, utána mosogassak el, a koszos gönceimet rakjam a szennyesbe, és sipirc tanulni, színjeles unokát szeretne látni. Nagyapa kilépett, elbúcsúztunk, az ajtót kulcsra zártam. Kinéztem az ablakon, és láttam, ahogyan a jó öreg a kaput is maga mögött hagyva elindult az utcájuk irányába. Megfordultam, és kishúgom már a konyhaajtóban támasztotta az ajtófélfát csillogó szemekkel és fülig érő szájjal. Odaléptem hozzá, két kezemmel megszorítottam a fenekét, és szájon csókoltuk egymást.

– Mi lesz ma? – kérdeztem kivirulva, mélyen húgom szemébe nézve.
– Hát, majd meglátjuk! – hangzott a válasz a vékony, mosolygós ajkakból.
– Gyere, ülj le velem az asztalhoz! – invitáltam a meseszép teremtményt.