Szoknya bugyi nélkül

Fanni, aki egy évvel idősebb nálam, de már óvodás korunk óta ismerjük egymást, az egyik legjobb barátnőm, és nem mellesleg a szomszédom is. Az ő javaslatára jelentkeztem ugyanabba a középiskolába, ahova ő is, mert kerek perec közölte: oltári farkak vannak ott. Hát mentem abba a suliba, nevezzük Középiskolának. A Középiskolában, mint kiderült, tényleg akadt egy-két használható fasz, osztályonként. Barátnőmmel persze nem hagytuk őket kihasználatlanul. Fanni osztálytársa, Tomi, szintén ebbe a kategóriába tartozott, max. annyi különbséggel, hogy fogta magát, és egyik szeptember elsején, azt hiszem másodikos koromban, ott kódorgott az osztályom előtt. Már látásból ismertem, sőt hallottam is felőle ezt-azt, például, hogy visszautasította Fannit és ajánlatait, amitől még csak izgisebb lett a srác a szememben. Egy-két udvariassági kör után kiderült, hogy megbukott, és az osztálytársam lesz, az ofő meg rám bízta, mondván, úgyis ismerjük egymást.
Egy héttel ezután szakított akkor barátnőjével, két héttel később meg én mondtam búcsút épp aktuális pasimnak, és mint kebelbarátok gyorsan meg is vigasztaltuk egymást. Valahogy így: Szeptember vége volt, fülledt, indián nyár, főleg az olyan termekben, mint a miénk, ami az iskola legmagasabb pontján, az ötödiken trónol, a légkondi meg arra van, mint a szerzetesnél és a karácsonyfán a golyó: dísznek. Ugyanis használhatatlan.
Magyarul baromi meleg volt, én pedig a piros szoknyámat viseltem, amin nagy, fekete-fehér virágdíszek nyíltak, egy könnyű, szintén piros toppal, amit spagettipántok tartottak a nyakamban.
Az utolsó óra ( hetedik) végén már mindenki lelépett a teremből valahová a városba, hűlni az áruházak hűs zsongásában, csak mi ketten maradtunk még, takarítani. Hozzá tenném, nem jókedvünkből.
– A te hibád az egész – szidtam Tomit, és jól kiszámított mozdulattal behajoltam előtte, hogy felvegyek egy papír galacsint.
– Már miért lenne az? Én nem tudtam befogni a számat egész magyar órán vagy te? – sziszegte, és tudtam, hogy nehezen veszi a levegőt. Kezdésnek elég jó.
– Oké, az én voltam, de – itt szembefordultam vele, és újabb papírdarabot halásztam fel, – te nevettettél.
– Ühüm – morogta, és gyorsan hátat fordított. – Mutatnék én neked olyat, amitől nem röhögsz.