Harcos

A lány szeme élesen villant. Egyetlen pillanatra álltak csak meg. Hosszú, vörös haja előrelibbent a lendülettől, amivel a férfi a falhoz szorította a kecses, mégis erős női testet. A lány kiejtette kezéből a kardot. Szándékosan.
– Nem vagy elég gyors – mondta Allen.
Arcuk alig pár centire a másikétól. A férfi tekintete komoly, a lányé zavart. Allen testének közelsége és az erő, amit minden alkalommal megtapasztalhatott tőle, felkorbácsolta Celeste vágyait. És az a tény, hogy az erő mellé végtelen nyugalom és megfontoltság társult csak még inkább vonzotta a lányt. Hónapok óta küzdött már a vonzalom ellen, de most végleg eldőlt, hogy hiába.

Csak egy pillanat volt az egész. A lány megízlelhette az oly régóta vágyott férfi ajkait. Allen arcán döbbenet tükröződött a hirtelen jött csók után.
– Most elég gyors voltam? – kérdezte egy bizonytalan mosoly kíséretében Celeste.
Allen oldalra pillantott. Nem találta a megfelelő szavakat. Hirtelen felkavarodott benne minden, a lány iránt érzett addigi vágya.
– Nem ezért vettelek magam mellé... – mondta végül.

Celeste-et megrohanták az emlékek. Rég volt már, amikor Allenhez került, de tisztán emlékezett mind a mai napig azokra az időkre. A , amit minden vesztett harc után érzett. Megtapasztalta, hogy az addig komolynak hitt ereje semmi egy igazi harcoséhoz képest. Viselkedésén is változtatnia kellett, ha fejlődni akart. Mind fizikailag, mind lelkileg megterhelők voltak számára az első hónapok. A férfi nem volt kedves hozzá, nem érdeklődött soha az állapota felől. Távolságot tartott tőle, amennyire csak lehetett. Később jött rá, hogy mégis törődött vele, csak nem mutatta. Amikor a lány önzése idővel alábbhagyott, akkor kezdte észrevenni, hogy mennyi apróság fölött siklott el addig. Akkor kezdte egy kicsit jobban megismerni Allent, és akkor kezdte csodálni. Mindent megtett, hogy kivívja az elismerését. És bár egy kívülállónak úgy tűnhetett, hogy ez soha nem sikerült neki, ő látta a férfi szemében az elégedettséget.

A hold sárgás fénnyel világított. Olykor felhők tompították fényét, de aztán hamar odébb álltak. A langyos, nyár végi szél nem hagyta pihenni őket. Celeste hanyatt fekve, csendben bámulta az éjjeli eget.