Beszélgetések Veronikával - avagy a világ tele van hülyékkel 6. rész

Igen. Úgy jártam, mint Nemo kapitány hajója, amikor fennakadt a zátonyon, és többé nem mozdult sehová Azt azonban utasai kellemes kalandokra használhatták fel, az én apályom azonban véglegesnek bizonyult.
Veronika nem ismert meg.
Biztosan megártott neki az igazság, hiszen az igazság az volt, hogy őt tényleg nyomták, ahogy bölcs mamikája az úton megtippelte, nem is tudta szegényke, mennyire igaza van, azt meg végképp nem, hogy az ő kislányát épp a fal túloldalán "nyomják". Hát még ha arról a szerelmi pozitúráról is lettek volna halvány gyanúi, amelyben ez épp végbement.
Veronika egy álszent kis dög, mert igenis nyomatta magát, ahogy az anyja mondta. Az más kérdés, hogy ettől még nem feltétlenül ribanc, mint a kedves asszony ezt kiabálta, de a probléma azért megfeküdte az agyát. A logikus agyműködés érzelmi befolyásoltságból következő kihagyása, és már ki is vagyok rúgva, míg a drága mamikával már pár nap múlva egymás seggéből fogják szemelgetni a főtt kását.
Némileg felvidított ugyan az a piszkos gondolat, hogy a nénike épp arról a helyről szemelgeti majd a rizibizikéjét, amelyet én most épp elárasztottam, de azért a szőlő savanyú volt nagyon.
Az is egy jó téma, hogy nekem miért kell az igazsággal kokettálnom, mikor épp tövig vagyok annak asszonykának a fenekében, akit az anyja épp most mószerol be a szomszédasszonynak. Ha nyugton maradok, és átpumpálom a beleibe a kijózanító adaggal együtt nemes felháborodásomat is, akkor most semmi bajom, van egy remek kis tyúkocskám, aki mindennap megtojja nekem a boldogság tojását. Nyilvánvaló, hogy a fickók sem komplettek, ez itt az őrültek bolygója.

Kinn a kertben legközelebbi találkozásunkkor intettem Veronikának, hátha, de ő látványosan a háta mögé nézett, hogy biztosan ott áll valaki, annak integetek, mint a vasutas.
Kedveset vicsorítottam, és megfogadtam, hogy ha a mindenható még egyszer rásegítene engem, szegény csórókát erre az izzó seggű macskára, hogy épp csak feltárt aranybányáját végre gazdaságosan kitermelhessem, akkor legelőször is üvegmosót csinálok a farkamból, és azzal úgy kisúrolom Veronika lepcses száját, hogy a mandulái elszállnak.
Meg kell azonban mondanom, hogy ez még csak a kezdete volt a kis drága szemétkedéseinek. Egyik nap azt mondja Saci néni, "Nézze má szomszéd, mér haragszik magára ez a kis asszonyka, tán megbántotta valamivel? "
– Miféle asszonyka? – kérdeztem fapofával.