Beszélgetések Veronikával - avagy a világ tele van hülyékkel 2. rész

Már délutánba hajlott a nap, amikor halk zörejt hallottam a kert felől, és persze azonnal kinéztem, nem vendég érkezett – e. Odakinn Saci néni kertjének hátsó részén Veronika tett – vett nagy serényen, holott eddig sose dolgozott azon a részen.
Óvatosan arra mentem, láttam, hogy figyel, "ferdén felfele nézve, " mint Achilleusz, ha gonosz szándéka van, csak épp neki nem volt. Azért nézett így, mert azt akarta, hogy a feje távolról lefelé hajlónak látsszon.
Szorosan a kerítéshez állt.
– Az öreglány elment a – mondta pajkosan.
– Gyere közelebb – csalogattam a kerítés felé.
Ő megsimogatta a fejem, amikor odaért, én viszont nem tudtam megállni, hogy térde táján a szoknya alá csúsztatva a kezem, végig ne tapogassam a combjait, lassan haladva felfelé a szerelem fészke irányába.
– Hányszor mondjam még, hogy gyere át? – kapkodtam a levegőt mind gyorsabban. Lassan úgy festett, mintha futóedzésen hajszolnánk magunkat. Az ujjaim már a combja tövén motoszkáltak, az ő keze meg sebesen járt a nadrágomban. Egy pillanat alatt benn volt, és megmarkolta az ágaskodó vesszőt.
– Nem fogsz úgy járni, mint a múltkor – sutyorogta a fülembe, miközben engem végtelenül felizgatott a combjai tövén feszülő bársonyos bőr, melyet hol itt, hol ott érintett a kezem. Láttam őt is kerülgeti a hideglelés.
– Honnan tudsz te ilyeneket? – kérdezte csukott szemmel élvezve az ágyékát érő apró ingereket.
Engem meglepett, hogy neki ez újdonság, de nem szóltam semmit. Csak nem fogom leleplezni magam, hogy nem is tudok én olyan sokat a szerelemben, csupán amit az ösztöneim diktálnak!
– Csak türelem – suttogtam vissza – ne siess, ne foglalkozz semmivel, csak arra figyelj, mi neked a jó, mitől veszted el a fejed.
– Hiszen épp attól félek.
– Mitől? Hogy elveszted?
– Igen.
– Nem sokszor fordul elő veled?
– Nem – mondta csendesen.
– No, gyere csak, és veszítsd el, majd megkeressük a végén.
Ellökte a kezem.
– Ne csináld! – mondta majdnem kiáltva, s én értetlenül néztem rá.
– Valami baj van?
– Nem szabad, nagyon felizgulok, és most nincs olyan nyugalom, mint a múltkor. Bármikor történhet valami.
– Gyere át! – vesztettem el a türelmem, de ő csak rázta a fejét nagyon határozottan.
– Nem.
– Így semmire se jutunk.
– Nem.
– Csak pár perc az egész, hiszen...
– Nem.
– Ne vágj a szavamba! – kiáltottam dühösen, s erre csend támadt.