Az én drága Apikám...

Mostanában sokat hallani a fiatalok megrontásáról, hogy apák meg lányaikat, amiért leginkább el is nyerik méltó büntetésüket. A bíróságok nyilván tudják a dolgukat, az ítélkezések egész biztosan a törvény által megszabott módon történnek, ám én az én Apikámat semmiképp sem hagynám elítéltetni, pedig a kívülálló szemével nézve ő is bűntettet követett el: megrontotta a saját lányát – vagyis engemet.
Egyke vagyok, szüleim szemefénye, Apikám kedvence. Amióta az eszemet tudom, én is imádom őt. Nekem mindig is ő volt a legerősebb, a legokosabb, a legszebb, pedig főleg ami az utóbbit illeti, elég távol áll az apollói férfiideáltól. De sosem szomorú, s ha már csak egy kicsit is elmosolyogja magát, minden egyszeriben megszépül körülötte. Ha pedig megcsapja az orromat testének enyhén dohányfüstös illata, engem máris elfog a szédülés.
Anyám már elvált asszony volt, amikor elvette őt feleségül, és idősebb is majdnem öt teljes évvel, de nem csodálom, hogy beleesett, mert – főleg még akkor – ugyancsak szemrevaló teremtés volt, akiért szívesen ringbe szálltak a férfiak. Hogy mégsem egy jobbképű, tömöttebb erszényű valakihez ment hozzá, annak csupán egy oka lehetett, mégpedig én, aki akkor már útban voltam. Azt nem mondhatom, hogy anyámmal nem szerettük egymást, de akiért igazán rajongtam, az az apám volt. Az anyámmal való kapcsolatot talán a ki nem mondott kölcsönös féltékenység árnyékolta be. Emlékszem, egészen iskolás koromig apám öle volt az a hely, ahol a legszívesebben s a legtöbbet tartózkodtam. Ekkor azonban kiparancsoltak onnan, mondván, hogy most már nagy vagyok s nem illik. De amikor egyedül maradtunk, én máris apám ölében termettem, ami ellen – ezt bátran merem állítani – neki sem volt kifogása.
Múltak az évek s én nagylány lettem, tizenöt éves. Anyám testi adottságaiból, sajnos, keveset örököltem. Én inkább fiús alkat vagyok: vékony de izmos test, keskeny csípő, lapos mellek, rövidre nyírott haj... És a fiúk társaságában jobban is érztem magam, mint a lányokéban, aminek az lett a következménye, hogy a fiúk úgy is bántak velem, mint hozzájuk , aminek nem örültem kimondottan. Én vonzódtam hozzájuk, ők is énhozzám, de nem úgy mint a lányokhoz szokás, hanem csak mint egy pajtáshoz.