A szürkeség édes íze

Egy újabb szürke felhő úszik el az égbolt végtelen tengerén. A madarak halkan csiripelnek a távoli fákon, alig hallom őket. Némelyik kitárja szárnyait és tovaszáll, hogy eggyé váljon a szürke tömeggel. A járókelők monotonul tapossák a már-már elkopott járdát, s közben cipőik is kopnak, csakúgy, mint ahogy ők is. Némán merednek maguk elé. Mind sietnek valahova, de maguk sem tudják, hogy merre tart hosszú útjuk. Néhány kamaszlány tűnik fel a sarkon, kacéran riszálják magukat, mit sem törődve a rájuk szegeződő tekintetekkel. Élvezik az életet, mert még megtehetik. Ők is sietnek. Mindenki siet. Magas sarkú cipők kopogása, bakancsok tompa puffanása, sportcipők surrogása tölti ki a ködbe burkolózó utcát. A madarak már elszálltak. Magányosan ringatóznak utánuk a szélben az öreg fa ágai. A leveleit már elhullajtotta. Tél van.

Üveges szemekkel bámulok ki az ablakon, észre sem vettem, hogy eltelt pár perc. Pilláim megrebbennek, cserepes ajkaimat benedvesítem, s lassan elkapom tekintetemet. A már megszokott mozdulatokkal indulok ki a konyhába, hogy magamba öntsem a kávé feketeségét. Élvezem keserű ízét. Érzem, ahogy a meleg folyadék lecsúszik a torkomon, s halvány mosollyal teszem le a csészét. Koccan az alátéten. Szeretem ezt a hangot. A mindennapok apró alkotórésze. Visszamegyek a szobámba. Talpam alatt a hideg padló, melyet felvált a szőnyeg puhasága. Kinyitom a szekrényt. Végigmérem, majd kiveszek egy fekete pólót és egy farmert. Lábaim belecsusszannak a nadrágba, utána kissé nehézkesen gombolom be. Felveszem a pólót is. Melltartó nélkül. Feleslegesnek tartom, melleim még hetykén merednek előre. Egy zokni után nyúlok, közben azon merengek, vajon mi vár rám ma. A fésű fogai akadozva siklanak vörös tincseim között. Húzza őket, de nem fáj, már megszoktam. Pár hajszálam élettelenül hullik a földre. Nem sminkelek. Hallom, a telefon. Vékony ujjaimmal felemelem, beleszólok. Áthív magához. Most induljak. Jól van. Leteszem. Belepillantok a tükörbe, egy barna szempár mered rám. Egy fehér bőrű, fiatal lányt látok, arcát kissé eltakarja vörös hajzuhataga. Tökéletes. Semmi extra, nem kell a bohócsmink. Belebújok a kabátomba, felhúzom a cipőmet és indulok. Út közben kicsit fázok, kevés az a póló.