Erdő

Látom a sziluettjét. Pontos volt, én pedig megint késtem. Előbb érzem meg az illatát, mint hallom meg az első szavát. A padon ül, az erdő szélén, ott, ahol legutoljára találkoztunk. Éppen hogy éjfélt ütött az óra, amikor elindultam otthonról. Kitapogatom, hol a pad széle, leülök mellé, majd odanyúlok hozzá. Alig súroltam az inge gallérját, ő már tudja, mit akarok és olyan közel ül hozzám, hogy az arca pár centire van csak az enyémtől.
A levegő fülledt és meg sem mozdul. Nem tudom eldönteni, hogy köztünk forrt-e így fel, vagy csak ez a nyári este ennyire meleg.

Gondolatok cikáznak a fejemben, össze vagyok zavarodva. Szavak, mozdulatok emlékképei, amelyek annyiszor eszembe jutottak már. Még mindig csendben ülünk egymás mellett, alig merünk megmozdulni. A Hold fényében megcsillan a szeme, csak azt, és a távoli falu halovány fényeit látom, ahogy átszűrődnek a ritka növényzeten. Ő a szemembe néz, egyszer-egyszer pedig lejjebb csúszik, és az ajkamra tapad a tekintete. Minden idegszálam megfeszül, dobol a vér a fülemben és hiába kéne, nem jutok levegőhöz. Az ő arca nyugodt mosolyra húzódik, biztató, féloldalas, alig észrevehető mosolyra, s ettől kicsit nekem is könnyebb lesz. Mélyet szippantok a levegőbe, és megint megérzem azt az illatot, amely számomra a legémelyítőbb és leghívogatóbb a világon.
Érzem, ahogy a keze a derekam köré fonódik. Ha lehet, az arca még közelebb kerül az enyémhez, bennem pedig megint meglódul a vér. A mosoly még mindig ott bujkál a szája szélén, én pedig nem tudom, mit kezdjek a kezeimmel.

Az alsó ajka az orromhoz ér, én pedig reflex-szerűen feljebb emelem a fejem, amitől ő meglepődik és kicsit visszahőköl. Kis híján összeér a szánk, de még mindig a szememben keres valamit. Érzem forró leheletét, de az is lehet, hogy csak a szél fúj kettőnk között.
Visszafojtja a lélegzetét, lesüti szemét. Kinyújtja a nyakát, és olyan gyöngéden, félénken érinti az ajkát az enyémhez, hogy alig érzem. Én is becsukom a szemem, és olyan érzésem van, mintha megállt volna az idő.