Parancsolóm

A vonat megáll.

Egyszerre vagyok ijedt és izgatott. Érzem, hogy csupasz puncimból szinte ömlik a nedv. Elmosolyodom. Ennek biztosan örülni fog. Veszek egy nagy levegőt, leemelem a hátizsákom és elindulok az ajtó felé. Leszállok. Hűvös az esti levegő és rajtam csak egy könnyű blúz van, meg térdig érő szoknya.

Elindulok a peron külső vége felé, mert azt parancsolta, hogy utolsóként érjek a vonat elejéhez. Lehajtott fejjel megyek, az emberek elrobognak mellettem. Vége a betonnak.

Jó, most elszámolok 100 – ig, lassan nyugodtan.

Nem fordulhatok meg, a síneket bámulom a lábam alatt. Tudom, hogy néz. Ott áll a peron másik végén és néz. Mustrál. 97... 98... 99... 100.

Megfordulok. Lehajtott fejjel elindulok az peron másik vége felé. Még mindig néz, sehol senki, csak ő és én. Én nem láthatom, de ő figyel. Mustrál.

Aztán dönt, ha a peron végén állva megszólít, akkor ma este szolgálhatom. Amíg ő akarja.

Ha nem... akkor nem tudom mit csinálok. Ez volt az utolsó vonat, pénzem nincs, csak a retúr jegy. Vagyis az utcán kell töltenem az éjszakát, ebben a ruhában. Nem, ennyire nem lehet szívtelen. Inkább megdolgoztat a szállásért.

Reménykedem.

Itt a peron vége. Innen már az állomás épülete következik. Azt ígérte, hogy itt fog várni. Semmi.

Elment! Hasít belém a jeges rémület.

De még remélek, nem merek felnézni, hátha figyel, hátha nem ment el, csak élvezi a bizonytalanságom.

– Jól van. Kapsz egy esélyt. – hallom a hátam mögül.

Aztán lassan végig húzza a kezét a seggemen. Majd rácsap.

Földöntúli öröm fog el. Ez volt a jel. Most én következem. Most felnézhetek rá és egy kézcsókkal jelezhetem, hogy engedelmes szukája leszek ma éjjel. Most még elfuthatok.

Felemelem a fejem. Aztán gyorsan lehajtom ismét és lehajolva sietősen megcsókolom a kezét.

Elvörösödök. Fogalmam sincs ki látta, látta-e egyáltalán valaki, de nem is érdekel. Azt ígérte, hogy ezen a hétvégén ennyi lesz a nyilvános . Bízom benne.

– Jól van. – Mondja. – Tetszik az elszántságod.
– Gyere utánam!

Kimegyünk a parkolóba, nekem kell kinyitnom az ajtót, hogy beszállhasson. Aztán int, hogy üljek az anyós ülésre. Táskám a lábam előtt. Bekötöm az övet. Széles terpeszbe rakom a lábaim ahogy megbeszéltük.

– Húzd fel a szoknyát és csússz egy kicsit előre! Jobban rakd szét, a dagadt combjaidtól nem látok semmit! Úgy, jól van!