A Kán 2. rész

A nő. Vikinek hívják. Nem lehet rá nem figyelni. Olyan képtelenül makacs, öntelt, pimasz, ostoba, körmönfont kis, megértő, kedves, gondoskodó, szeretni, félteni és félni való, gyönyörű lángban úszó száz éltű jégvirág. Ha az egész forgatagot, amit az életemnek szólíthatnék, egyben figyelem, ő lenne az angyal.

Alexandr. Azt hiszem ő a démon. Hosszúkabát, bőrkesztyű, sápadthold delejes félmosollyal, amitől a hideg futkározik az ember hátán. Zöld szemek. Fagyosak és vesében kotorászóak.

Tom. A filmekben az ilyen fickókra esik rá valami nehéz sokszögletes, nem értem most miért nem.

Amikor legelőször ébredtem arra, hogy az arcomat nyomkodja egy revolverrel, emlékszem nagyon a másnap. Nem akartam semmit a világon kevésbé, mint fölülni, tudván, hogy az állapotváltozástól a lé a fejemben újra forogni kezd, beindul a centrifuga.. zakatt.. zakatt...
– Kussolj már! – sziszegett félbe. Miért akarja az orromba feldugni ezt a vascsövet? Nem fér bele.
– Kussolj már! – ismétli önmagát. Harmatban fürdő vörös homlokát nézve az jutott eszembe, ahogy "Nem állíthatsz meg! " rikoltja és beleugrik egy kútba.
– Tom. – higgadtan remegő női hang állt mögötte, gyötrelemmel sikerült elfókuszálnom odáig. – Figyelj rám. Most! Nézz rám!
Az idomár lány. Vérbeli profi, még egy ilyen szeszélyes állatot is kötőféken tart, mint a lovászfiú. Szerettem volna rögtön megosztani vele, hogy ő a második nő, akit meztelenül láttam közelről, aztán a centrifuga zajában csak meghallottam a vészcsipogót és meggondoltam magam.

Az ablakon másztunk ki, hátul, nekem pedig kísértetiesen olyan érzésem volt, mint az azelőtti nap, a hálószoba ajtajában. A friss levegő jót tett a halálfélelmemnek is, nem tudtam nem észrevenni, hogy Tom, az ősakarat, egy hajszálnyira volt csak, hogy egy figyelmeztetőlövést adjon a tarkómba, amiért abban az ágyban talált.
– Ezt keservesen megbánod te kis fasszopó. – bőszítette magát, mintha nem lenne elég zabos így is. Azóta megtanultam, fel kell olvasni, hogy szokja a hangomat, almát kell enni, hogy lássa bennem a családtagot.

Az autó márkájára nem emlékszem, úgy hajtotta, mint egy holdkórós. A város nátriumsárga fényei idővel elkomorultak mögöttünk, mi pedig némán robogtunk kivilágítatlanul, elmerülve terhes gondolatainkban.