A Kán 1. rész

Az egész úgy négy és egy negyed éve kezdődött, a legeslegrosszabb születésnapon, amit csak el lehet képzelni. Emlékszem, esős, szürke reggel volt, olyan mintha mindenki egyszerre akarna hányni és nekem csak annyi lenne a feladatom, hogy összetakarítsam. Akkor tájt jött ki az az ostoba vígjáték, arról szólt, hogy egy önmagát vesztesnek érző, és ezt meglepően jól alakító lányról kiderül, hogy valójában királylány. Erre megszépül, és választva az és egy kajla barátja között, végül a szerelem mellett dönt.

Délben történt. Amikor a büszke cukrászdából hozott dobostorta formátlanná roncsolódott az életlen kés alatt, és én éppen az ajándékba kapott Felsőoktatási Intézmények Továbbtanuláshoz 2001 című könyv első izgalmas fejezetét böngésztem, megjöttek Ők. A csengőnk rekedten felbőgött, az a régi, szocialista vészsziréna fajta, manapság csak kapni. Anyám a ricsajára kiejtette a kezéből a kést és falszínű arccal rám meredt. Már előtte is gyanakodtam, hogy valami nincs rendben vele. Nem azért, mert remegő kézzel az ölembe merte a levest, vagy mert az ételmaradékot a mosogatóba a tányért pedig a kukába tette, inkább a szótlansága miatt. Ajtót én nyitottam és tessékeltem be csodálkozva (jobban mondva félre álltam) a két bőrzakóba csomagolt idegent. Az egyik jó másfél méter széles emberszörny volt, akkora tarkóval, hogy a redők megszámlálása egész estés szórakozás lehet egy kisebb család számára. Apró, hüllő-gomb szemeit attól a perctől fogva, hogy beengedtem le sem vette rólam. A társa – magas széles bajszú férfi, öklömnyi szemekből vert aranylánccal a nyakában, gondolom ezzel erősítik a kerékpártárolóhoz éjjelre – azonnal beszélni kezdett.
– Te most lettél tizenhét – közölte borzalmas berregő, szláv akcentussal. – Itt kezdődik férfikor. Anyjuk nevelt eddig lányát. Most apjuk fogja fiát.

Tettek anyám fejére borogatást, kitámasztották, biztos, ami biztos, aztán közrefogtak és elvittek, egy igavonó állat egyszerűségével és tapintatosságával. Anya sohasem beszélt azelőtt apámról, útközben többször is igazat adtam neki ezért. Az öreg a kozák nemzettség egyenes ági leszármazottja, konok harcosa, konok népének, én pedig, az utolsó megmaradt szerencsés zabigyerek, emígyen trónörököse.