A szomszéd bácsival

Nem is tudom miért bácsizom, amikor már elmúltam 22 éves. Talán azért, mert egészen kiskorom óta ismerem, hiszen szinte a kezdetektől ott laktunk mellettük. Azonban az utolsó években kerültünk közelebbi kapcsolatba a szomszéd bácsival.

Bevallom, szerettem nézni, ahogy csinálja. Hatalmas kezei voltak, kézfejét elég sűrűn borította a szőr, nemigen akadt a faluban, aki az öklével szembe, mert nézni. Általában reggel, vagy este találkoztunk, de előfordult, hogy napközben is összefutottunk. Mindig a természet lágy ölén csináltuk, sosem maradtunk a házak környékén, jó messzire elbandukoltunk, kerestük a magányt.

Szertartásosan ügyködött. Én mindig ámulattal néztem ezeket a mozdulatokat; hogy képes ennyire nyugodt lenni közben? Ha az én kezemben lenne az irányítás, biztos sokkal gyorsabban végeznék a dologgal. De sosem szóltam emiatt neki, csak nem értettem. Gyönyörködtem a látványban.

A szerszám, amely eleinte egészen kicsi volt, lassan növekedni kezdett. A szomszéd bácsi ilyenkor nagyon koncentrált, néha teljesen megfeszült az arca, szája egészen keskenyre záródott, annyira odafigyelt a dologra. Lélegzetvisszafojtva néztem, ahogy a hosszú, kemény bot eléri teljes méretét és büszkén mered az ég felé.

Ezután következett a második menet. A szomszéd bácsi lassan gyúrni kezdte a golyókat. Először az egyiket, majd a másikat. Határozott mozdulatokkal ügyködött, néha keményebben tömködte a labdacsokat, majd egészen finomam, csak épphogy a felszínüket simogatta. Ilyenkor előfordult, hogy a távolba meredt és csak hosszú percek múlva tért vissza. Nem szóltam, nem akartam megzavarni ezt a nyugodt pillanatot. Aztán visszatért a kukacához. Mindig elnevettem magam, mikor így hívta. Olyan nevetséges volt.