Nem mindennapi vigasz

a telefon. A szám nem volt ismerős, de kíváncsiságból felvettem.
– Igen, tessék!
– Szia! Hogy vagy? – nem ismertem meg a férfihangot.
– Jól, de kivel beszélek?
– Attila vagyok! – azonnal beugrott, és kicsit el is szégyelltem magam amiért nem ismertem rá a hangjára – Na már meg se ismered a hangom!? Szépen vagyunk.. – hangjában megjátszott volt a neheztelés. Sokkal jobb barátok vagyunk annál, semhogy ilyenen megsértődnénk.
– Bocsi édes, nincs bent a számod a telefonomban. Mizu veled?

Hosszabb beszélgetést folytattunk, amiből megtudtam, hogy a külön költözött a barátnőjétől, és most egy bérelt pecóban lakik. A hír teljesen fejbevágott, mert 5. éve voltak már együtt, és most született meg a kislányuk. Megkérdezte, mikor megyek le hozzá. Éreztem a hangján, hogy valóban jólesne neki ha lemennék, és beszélgethetnénk egy nagyot. Nagyon régóta nem találkoztunk, és a mi barátságunk 13 évre nyúlik vissza. A 13 év alatt, ha neki volt szüksége rám, én hallgattam meg őt, ha én voltam a mélyponton, akkor ő sietett a segítségemre. Megbeszéltük, hogy másnap délután találkozunk.

Attila volt az első férfi az életemben. 16 éves voltam, ő 24, és csitri fejemmel istenítettem, holott nem egy kimondottan jóképű fickó, de karaktere, intelligenciája, életigenlése, és modora azonnal levette az embert a lábáról. Idővel én elköltöztem, és személyes találkozóink száma is megcsappant, de a barátságunk megmaradt, és mivel mind a ketten elég bővérűek vagyunk, hallgatólagos megállapodást kötöttünk, hogyha épp nincs egyikőnknek sem kapcsolata, akkor egymást tesszük boldoggá... A másnappal kapcsolatban tudtam nagyon jól, hogy megint az ágyban fogunk landolni.

Reggel kipattantam az ágyból, kicsit tettem, vettem, majd bevágódtam a fürdőkádba, olvasgattam, élveztem a melegvizet. Majd alaposan megborotválkoztam, kiegyengettem a vékony szőrcsíkot a puncimon. Hajamat egyszerű copfba kötöttem, melltartóra felvettem a legkényelmesebb moher pulcsimat, egy kényelmes farmert, csizmát, parfümöt, enyhe halvány sminket, és robogtam a vasútra. Az utolsó pillanatban estem fel a vonatra. Még le se ültem, már indultunk is. Útközben háromszor a telefonom, Attila hívott, hogy hol vagyok, minden rendben van – e? Megígértettem vele, hogy kijön elém az állomásra. Másfél óra múlva végre beért a vonatom, leszálltam, ott várt munkásruhában, arcán mentegetőző vigyorral.