Erdészélet 2. rész

Tudom, ma is elmarad a sikeres vadászat, nem találtam túl jó ötletnek, hogy Szilvia is velem jöjjön, de valóban régen találkoztunk, boldogan beszélgetek okos és szellemes barátnémmel. Szinte könyörgött, hogy vigyem el egyszer vadászni, mert nem volt még ilyenfajta élményben része, eddig mindig csak nappal voltunk az erdőben és akkor sem vadászni...
Lekászálódunk a magaslesről, összebújunk, hosszan és forrón csókolózunk, kezeink felfedezőútra indulnak. Szilvi kigombolja zöld vászonzubbonyomat és élvezettel fúrja piciny kezecskéjét dús, fekete mellszőrzetembe. Lassan lehúzom szabadidő felsőjének zipzárját, megsimogatom fehér, csipkés Triumph – jába bújtatott feszes cickóit, egyiket kiszabadítom a melltartóból és hosszan játszadozom holdudvaros, keményedő bimbójával. Légzésünk elmélyül és szaporább lesz, kezem ismét remegni kezd. Szilvi felül a magasles lépcsőjének deszkafokára és lassan megoldja nadrágom övét, kigombolja sliccemet, nadrágom a kötésig lecsúszik. Komikus látvány lehetek lecsúszott zöld térdnadrágban, de ez engem e pillanatban már egyáltalán nem érdekel, Szilvi barnapiros mellbimbóit harapdálom nagyon – nagyon finoman és érzéssel. Ő alsónadrágomban feszülő mogyoróimat morzsolgatja, kis kezével lüktető fütykösömet markolássza. Hallom, hogy jobboldalról nagy csörtetéssel közeledik valami a sűrű fiatal gyetyánosból, nem számít, majd elugrik, ha kijön a kukoricára és meglát bennünket, hiszen még egyáltalán nincs olyan sötét. Szilvi is figyel, de alsónadrágomba bújtatott kézének morzsolgatása nem áll meg.
– Valószínűleg szarvas – mondom – hallottam megkoppanni agancsát.
Valóban, fél perc múlva kint áll a tisztás közepén az a csapzott, borzasszőrű, lógófejű vén és beteg – kinézetű szarvasbika, aminek bal agancsszára csak egy csökött, tompa végű, rövid csonk. Régen figyelem az öregurat, megérett a golyóra, semmi keresnivalója a selejt példányoknak kiválónak mondaható állományunkban. Régen üldözöm, de nagyon óvatos, ravasz, vén állat, eddig még mindig sikerült megmenekülnie. Az ördög vinné el, pont most kellett idejönnie, most bezzeg vígan ropogtatja a kukoricát, fel sem néz, pedig láthatna valamit...
Feszülten figyeljük őkelmét, Szilvi hozzám bújik, mintha kicsit félne.