Jóképű idegen

Évek óta nem voltam nyaralni, mióta elveszítettük anyát. Azt hiszem, mindenkit megrázott annyira az eset, hogy képtelen lett volna élvezni a nyarat. Ennek már 3 éve. Most azonban – talán mert apa végre újra boldog Erin oldalán, vagy mert adódott ez a szuper lehetőség – útban voltunk Salt Lake City-be. Nem esett olyan messze tőlünk, lévén, hogy coloradoiak vagyunk, így autóval kényelmesen megtettük a kilométereket. Útközben énekeltünk, nevettünk, vagy kíváncsian bámultunk ki az ablakon, hogy minden apró részletet megjegyezzünk a csodálatos kilátásból.

Jócskán beesteledett, mire odaértünk a szállóhoz, ahol apa szobát foglalt: egyet neki és Erinnek, egyet pedig nekem. Nem okozott gondot, hogy egyedül kell aludnom a szobában, elmúltam már 19, és noha félek a sötétben, azért tudok vigyázni magamra. Miután elfoglaltam a szobám, ami ízlésesen volt berendezve, kinyitottam az ablakot, és megcsodáltam a városi fényeket. Soha nem gondoltam, hogy ez a város ilyen nagy. De szerencsére az utazás előtt olvastam róla egy-két dolgot – és az órára pillantva megállapítottam, hogy nincs még késő kicsit szétnézni. Kopogtam kettőt apáék szobája ajtaján, és azon keresztül szóltam nekik, hogy sétálni megyek. Azt hiszem, csak egy halk "rendben"-t hallottam.

A folyosó falai kellemes krémsárgára voltak meszelve, középen egy csokoládébarna csíkkal. Szórakozottan húztam végig rajta az ujjam, nem is figyelve az orrom elé. Így fordulhatott elő, hogy a sarkon befordulva összeütköztem egy idegennel. Megtántorodtam, mire az a valaki erős szorítással megfogta a karom, hogy el ne essek. Egy hálás köszönetet mormoltam, és csak ezután pillantottam fel – és a lélegzetem is elállt. A férfinak sötét haj keretezte az arcát, a szeme pedig szürkén csillogott. Markáns álla, és egyenes vonalú orra volt, kimondottan férfias azzal a kevés borostával. Széles vállai voltak, keskeny csípővel, igazán kisportolt alkat, és meg kellett állapítanom, ő a legszebb férfi, akivel életemben találkoztam.
– Minden rendben? – kérdezte sietve, én pedig némán bólintottam, még mindig őt nézve. Elmosolyodott, majd két lépéssel ki is került, és magamra hagyott. Csak álltam ott, és próbáltam magamhoz térni. Pár perc is eltelhetett, mire eszembe jutott, miért is indultam, így a lift felé vettem az irányt, hogy megkezdjem az esti sétát.