Mikulás

December 5.
Különleges ez a nap. Csilingelő szánon érkezik a Mikulás a messzi Lappföldről. Szánját rénszarvasok repítik. Puttonyát megrakták a szorgos kis manócskák, akik egész évben a jó gyerekek ajándékain dolgoztak. Két krampusza gonosz mosolyából ki lehet következtetni, hogy bizony szép számmal rosszalkodtak idén a lurkók. Egy nappal korábban indul, hogy mindenki megkapja már 6-án a jutalmát a jóságáért.

– Hóhahó! – kiabál a vén szakállas. Felnézek a sötét égre, és látom, nekem integet. Megállok, kíváncsian várom ezt a különleges, megismételhetetlen jelenést.

– Szia Mikulás! – köszöntöm, ahogy finoman földet ér a világítóan ragyogó havon. Lekászálódik a bakról, hatalmas pocakját követi pirosba öltöztetett alakja. Szakállából ételdarabok meredeznek, mutatván, hogy Télanyó nem bocsátotta éhesen útnak uracskáját. Arcát a borvirágok szőtték kellemesen pirospozsgásra. Szemöldöke vastagon, őszen burjánzik a piros sapkája alól. Kicsi szemei léleklátóak. Pillantása ruhaszaggató, átjár tőle a forróság.

– Szia Kicsikém! Ne ijedj meg, csak beszélgetni szeretnék veled. Úgy hallottam nagyon rossz kislány voltál az idén. Ez persze nem baj, mert a Mikulás bácsi is szereti az ilyen csintalan kislánykákákat, jól bedugja a virgácsát a húszon felüli, miniszoknyát hordó rosszalkodók takarója alá. Ne mosolyogj már olyan hitetlenül, ha tudnád, hogy mire vagyok képes, igenis sorban állnak értem az anyukák. Míg a kicsik sütikét és tejecskét készítenek nekem, addig az asszonykák forró, nedves ajkakkal és lüktető puncival várnak. Na, térjünk a témára, te drága, nem azért tépem itt a számat, hogy jót mulass rajtam. Szívességet szeretnék kérni tőled. Van egy kisfiú, alig 25 éves, akihez most nem tudok elmenni, mert befalazták a kéményt, ha volt neki valaha is. A levelében téged kért idén, szóval itt a címe, tedd meg ezt az öreg Mikulás kedvéért és jövőre hozok neked szép, kemény, sudár csokifiút vagy fehéret, sötét hajút, ártatlan arcút, tüzesen csókolót, hogy felmelegítse a szíved, esetleg hideget, zöld szeműt, amit csak kívánsz. Na, adj egy cuppantóst a pofikámra, aztán sietek is tovább, mert még hosszú az utam. – ezzel a kezembe nyomta a papírfecnit a címmel, a névvel. Pimaszul megcsipkedte az arcomat, megmarkolta a popsimat, majd korát és súlyát meghazudtoló módon felugrott a szánjára és a gondolat sebességével el is tűnt két tágra meredt szemem elől.