Önkéntes véradó

Már nagyon bántam, hogy hagytam magam rábeszélni. Nemrég töltöttem be a 30-at, de még életemben nem adtam vért. Igaz – főleg a munkatársamtól, aki már platinaérmes véradó volt – nagyon sokat hallottam arról, hogy ez minden embernek – aki csak megteheti – a kötelessége lenne, meg hogy lehet, holnap éppen én szorulok majd arra, hogy vért kapjak... bla-bla-bla... de hát mit tegyek, ha egyszer rettenetesen irtózom még a vér látványától is.
Itt ülök már több, mint két órája, szédülök, émelyeg a gyomrom, ahogy érzem a vérszagot, ahogy látom a rendelőből kijövő embereket, akik a tampont a kezükre szorítva, boldog mosollyal az arcukon – hogy eleget tettek humánus kötelességüknek – vonulnak át a másik terembe, hogy ott aztán megbeszéljék egymás között, ki hány hektoliter vért adott le már eddig...

Általában már a picit vadabb horrorfilmeken is rosszul voltam, elég volt, ha a filmben egy csöpp vért láttam, és már csuklottam is össze, akár a kártyavár. Gyakran voltam emiatt a nevetség tárgya. Pedig úgy harcoltam ellene, de bármennyire is erőlködtem, a második, harmadik csöpp vérnél akkor is összecsuklottam. Talán az édesanyámtól örököltem, aki még a mélyhűtött csirkét is a szomszédasszonnyal daraboltatta fel, annyira írtózott a vértől...
Szóval itt vagyok már órák óta, és már az is, aki jóval utánam jött, régen elment. A munkatársam győzött meg, hogy jöjjek el én is, mert most éppen az én – viszonylag ritka – vércsoportomra volt szükség. Ülök az augusztus közepén jellemző csaknem 1000 fokra felmelegedett váróteremben, és már csak egy ember van előttem, aztán nincs menekvés, én vagyok a soron. Ha nem lenne olyan csinos a nővér, aki minden egyes véradót kedves mosollyal kísért ki, megköszönve neki, hogy eljött és segített másokon, már régen elmenekültem volna. A nővér minden alkalommal rámnézett, biztosan feltűnt neki, hogy már órák óta itt várakozom. Vállig érő gyönyörűen hullámos vörös haja volt, szinte világítóan szép zöld szemei – mint az OTP reklámban – karcsú teste, hosszú lábai, formás mellei, gömbölyded feneke – szóval egyszerűen tökéletes, az egyetlen hűsítő színfolt ebben a hófehér, forró, vérszagú rendelőben...

– Nos? – szólt, amikor az utólsó véradót is kikísérte.
– Jön vért adni, vagy csak úgy nézelődik? – mondta megkomolyodva, mert észrevette, hogy fátyolos tekintettel a mellei közé bámultam, ahol egy pici izzadságcsöpp kezdte meg irigylésre méltó útját a két tökéletes félgömb között.