A csoda

A főnök már megint csak bajt csinált nekem. Hogy felejthette el?! Hiszen nem csak az én osztályom megy kirándulni, hanem szinte az egész felső tagozat. Mindig ilyenkor, május elseje előttre szoktuk megszervezni. Most mehetek, hogy a fene essen belé: családot látogatni! Pedig ez a legutálatosabb dolog az osztályfőnökségben. Nem is értem, miért hagytam magam rábeszélni, hogy megint elvállaljak egy osztályt.
Na mindegy, majd csak túl leszek ezen is, remélem, most itthon lesznek, nem potyára jöttem, mint tegnap. Ha meg nem, hát majd bedobok egy cetlit, mert még egyszer nem jövök, az biztos... Na, hol is az a csengő?

Hát ez meg ki?? Testvérnek túl idős, anyukának meg túl fiatal.
Mindenesetre piszok jól néz ki ebben a semmi kis ruhában... Még szerencse, hogy a szájam automatikusan is el tudja mondani a bemutatkozást, legalább addig nézelődhetek... Hú, micsoda combjai vannak! Hosszú, karcsú, izmos... mmm, pedig ki se nézné belőle az ember, mert egyébként elég alacsony...
Na, most mi van? Beengedsz, vagy nem? Szólalj már meg, ne csak bámulj, mint aki csodát lát!
Hogy mi? A férjed? Mit érdek... Te jó ég: ez mégis csak az anyuka lehet! Hát nem mondom: ilyennel se találkoztam még. Szinte üdítő jelenség a terebélyes meg túlsúlyos édesanyák után. Látszik, hogy ő nem hanyagolja el magát... Uhh, ebben a szűk előszobában, a félhomályban csak még izgatóbb a közelsége, még így kissé megizzadva is micsoda finom nőies illata van! Jó, hogy neki nem mentem azoknak a domborodó halmoknak, amik közé most még egész jól be is látok, mert szétnyílt az a felső gomb...
Jaj, a francba! Viselkedjek már, igazán na! Jó lesz lazítani, mert lassan már kezd itt felállni, még csak az kéne, hogy észrevegye! Különben se szórakozni jöttem, ideje a feladatra koncentrálni. Hhh jaj, de hát ha annyira szépek azok a lábak, muszáj legalább még egyszer odanéznem...

Hát persze, hogy a lehető legrosszabbkor jöttem, épp tart még a költözködés. De úgy látom, szép lesz ez a szoba, nagyrészt már kész is van, csak a virágtartókat kell még felszerelni a helyükre. Jó sok növényük van, meg... ahá, ez már érdekesebb: könyvek! Na lássuk, miket olvasnak, abból sok mindenre lehet következtetni, elvégre most le kellene tudni az egész családlátogatást is, ha már itt vagyok, és most úgy is ráérek nézelődni, amíg kezet mos. Hm, nem is rossz, van itt mindenféle vegyesen: Marcus Aurélius elmélkedései, A rózsa neve, egy sorozat Robert Merle, Egyetemes történeti kronológia,... Hoppá! T. E. T: A tanári hatékonyság fejlesztése – csak nem kolléga is van a családban? De hogy rokonlélek van, az biztos: egy teljes Star Wars – sorozat!

Na, most mi van? Halkan jött, de látszik a könyvszekrény üvegében, hogy megállt az ajtó keretében. Mit bámul, miért nem szól?... Hiába fordultam meg, még mindig csak néz... olyan furcsán, mint... megint úgy, mint aki csodát lát. Szinte perzsel a tekintete. Nagyon szép szeme van... bizseregni kezd a vérem ettől a majdhogynem sóvárgó tekintettől... sose találkoztam még ilyen nővel, aki így, ilyen nyíltan merjen nézni rám. Szinte sugárzik belőle valami... valami megfoghatatlan érzékiség.

– Te ugye miskolci vagy?

HOGY MI?! Csak nem fog kiderülni, hogy ismer engem?! DE HONNAN??!

– Igen.
– És a Hermanba jártál?

A Hermanba?? Ja, igen, a gimi! Onnan??

– Igen.
– Emlékszem rád. Egy évfolyamra jártunk. Én per 5 – ös voltam.

Na, hát ez nem sokat mond nekem. Meg a neved se, hiába is mondod. Lassan már a saját osztálytársaim nevére se emlékszem, milyen régen volt már az, hogy leérettségiztünk. Az egész gimiből jószerivel csak a focizásokra, meg persze a kosarazásokra emlékszem.

Karate meg úszás. Na végre, egy normális gyerek, nem az a nyápic, nyámnyila, mint a legtöbb. Látszik, hogy jó anyukája van, törődik vele rendesen.
Egyre jobban érdekel engem ez a nő. Nem csak szép meg izgató, de úgy látszik, okos is... Aha, szóval ő a pedagógus a családban. Csak persze neki több esze volt, és nem maradt a pályán. Ha nem lennék ilyen lusta, akkor kereshettem volna magamnak én is valami fizetősebbet, és akkor talán még mindig együtt lennénk Csillával. Bár lehet, hogy akkor meg én hagyom ott. Kinek van kedve egy jégcsappal együtt élni... Lehet, hogy pont ezért is van ilyen elképesztő hatással most rám, hogy végre egy olyan nővel beszélgethetek, aki szinte szikrázik a szenvedélytől? Nem tudom, és nem is érdekel. Csak azt tudom, hogy egyre jobban odavagyok érte, a testéért, az eszéért, a mosolyáért, az izzó tekintetéért, azért a varázsos kisugárzásáért, amitől már remeg közöttünk a levegő. Legszívesebben most azonnal magamhoz ölelném, és megcsókolnám, de nem lehet. Pedig nem bánná, biztos vagyok benne, hogy nem bánná, egyszerűen érzem. De akkor se lehet.

Hát ez meg ki, újabb vendég? Ja nem, megjött a gyerek meg az apja. Értelmes fiúnak látszik, persze örül a kirándulásnak, nem is túl félénk, azt hiszem, nem lesz vele sok gondom. Na, ideje menni, látom, hogy csak útban vagyok itt. Sajnálom pedig, olyan jó volt eddig. Vajon látom-e még őt? Jó lenne, de...
Nem, ilyen nincs! Ezt nem érthettem félre! Ahogy megfogta a karom, és megszorította, az üzent valamit. Egek, én még egy ilyen nőt nem láttam! Nem, egyszerűen nem hihetem, hogy mással is ezt csinálná, ez csak nekem szól. De miért? Észrevette, hogy tetszik nekem? Vagy én tetszettem meg neki első pillantásra? Vagy még a gimis időkben...? Ááá, nem, az már túl régen volt.
Jaj istenem, hiszen férjes asszony! Ráadásul egy tanítványom anyja! Mibe keveredem én bele...?!

_______

Nem, nem megy ki a fejemből. Pedig okosabb volna, ha kiverném onnan. Sokkal okosabb! De hiába is próbálkozom. Az egész kirándulás alatt is folyton azon kaptam magam, hogy a fiút figyelem, mintha rajta keresztül is közelebb kerülhetnék az anyjához. És tényleg. Addig beszélgettem Kristóffal, míg rá nem jöttem a megoldásra: az uszoda. Ide el fogja kísérni őt, és láthatom megint. Vajon eljönnek-e ma? És ha igen, mikor?

_____

Nem, ő nem szokott késni. Sose késik. Valami olyan jöhetett közbe, ami miatt el se jön az edzésre. Vagy... Nem, erre gondolni sem akarok! Az nem lehet, hogy ne akarjon velem találkozni többé! Hiszen eddig mindig úgy éreztem, hogy ő is ugyanúgy vágyakozik utánam, mint én utána. Nem mondtuk ki persze sosem, nem mertük, de én azért tudtam. Vagy csak becsaptam volna magam? Félreértettem volna őt teljesen? Lehet, hogy egyszerűen csak barátkozni akart, ismeretséget keresni az új lakóhelyén, és jól jött neki, hogy látásból ismert még régről, így egyszerűbb volt? Vagy csak jóban akart lenni a fia osztályfőnökével? Vagy miért? Miért volt eddig olyan kedves hozzám, miért éreztem úgy, hogy szeret velem lenni? És most miért nem jön? Miért nincs itt? Pedig nekem ezek a heti kétszer két órák az edzésen jelentik a mindent. Mert ilyenkor láthatom, vele lehetek, beszélhetek vele. És mert utána olyan édes érzés, ahogy kettesben ballagunk haza, és közben vibrál körülöttünk a levegő a feszültségtől, a ki nem mondott vágyaktól és gondolatoktól.
Hogy lehettem ilyen őrült? Maholnap 40 leszek, és olyan bolond módon szerelmes, mint egy kiskamasz. És erre az sem mentség, hogy a válás óta lényegében nem volt senkim, pedig az már jó régen volt.
...
Nincs értelme tovább várni, már úgysem jön.

_______

Nem, nem bírok megmaradni itt az üres lakásban. Elmegyek. Mindegy hová. Bevágom magam az autóba, hátha egy kis furikázás lecsillapít.

_______

Tudtam! Tudtam, hogy úgy is itt fogok kikötni. Mintha bármi értelme lenne, hogy itt szobrozok a munkahelye előtt. Hiszen ha már nincs itt, akkor úgy is hiába magam, ezzel az értelmetlen várakozással. Ha meg mégis túlórázik, és meglát engem, meg fog haragudni, amiért kompromittálom mindenki orra előtt a jelenlétemmel. De nem bírok szabadulni egy bizonytalan érzéstől: mi van, ha épp az a baja, hogy már annyi ideje találkozgatunk, és én még mindig nem tettem semmit? Hiszen, ha máskor nem, de esténként, amikor hazakísértem, kettesben voltunk, és ha épp az utcán nem is érinthettem meg, de legalább elmondhattam volna neki, hogy mit érzek, hogy mit szeretnék, és...
ITT VAN! Mi lesz most? Idejön? Ide mer jönni? Jaj, muszáj, hogy idejöjjön, muszáj beszélnem vele, nem bírom tovább, el kell mondanom neki, hogy akarom őt, annyira akarom, elpusztulok nélküle!!
Idejön, idejön! De nagyon sápadt, látszik, hogy fél. Tiszta bolond vagyok, de most már lesz, ami lesz, megmondom neki, megmondom én, mert ez nem mehet tovább így!
Csak ne lenne az a gombóc a torkomban... Azért mégse ronthatok neki rögtön ezzel...

– Túlóráztál?
– Igen. Nem tudtam menni edzésre.
– Hazavigyelek?

Ha velem jön... Majd a kocsiban, majd ott elmondom neki...

– Igen.

Istenem, milyen gyönyörű, ahogy rám néz azzal az égő két szemével...

– Hozzád.

HOZZÁM?!! JÓL HALLOTTAM?!! TE ÉDES, TE DRÁGA, TE CSODÁLATOS ANGYAL! Hát nem, én még egy ilyen csodát sose láttam, sose éltem át. Erről még álmodni sem mertem. Remeg a kezem, alig bírom kinyitni a kocsi ajtót. Istenem, istenem, itt ül mellettem, és tudom, hogy az enyém, az enyém ez drága, gyönyörű, fantasztikus nő! Nem bírok megszólalni se, alig látom az utat, alig várom az ajtóm mögött legyünk.

Végre, végre itt van, itt van a karjaimban, magamhoz ölelhetem, érezhetem azt a puha száját! Nem bírok betelni vele, annyira jó. Nem, nem eresztem, soha többé. Így tökéletes, ahogy magamhoz szoríthatom.
Ó, én bolond, még a végén összetöröm a csontjait nagy hevességemben, és elijesztem magamtól! Csak szépen, finoman, lágyan, hiszen így is nagyon jó. Olyan édes a szája, puha és meleg az ajka, és olyan odaadó.
Nincs még egy nő, aki ilyen természetességgel bújna hozzám, és ilyen készségesen fogadna mindent. Nem bírom megállni, ki kell mondanom: – Te egy csoda vagy!

– Ez az egész egy csoda. És te nem is tudod, hogy mekkora.

Jaj, dehogynem tudom édes, hogy mekkora! Hiszen most épp úgy csókolsz, olyan lázasan, olyan szenvedéllyel, mint ahogy azt a képzeletemben annyiszor átéltem már.
NE, ezt ne drága, csodálatos a kezed is, ahogy végigsimítasz rajtam, de olyan veszettül kívánlak, hogy még nadrágon keresztül is túl izgató az érzés, és félek, hogy szégyenszemre azonnal elmegyek. Gyerünk gyorsan beljebb, hadd vetkőztesselek le, látni akarom a testedet, azokat a gyönyörű combjaidat, érzeni akarom a számmal a puha melleidet, végig akarom simogatni minden porcikádat. Persze legszívesebben rögtön belebújnék az öledbe ahelyett, hogy csak puszilgatom és nyalogatom, de félek, hogy túl hamar vége lenne, és én azt akarom, hogy neked is jó legyen. Mi a baj, kedves, miért tolod el a fejem, nem jól csinálom?
Vagy csak egyszerűen máris túl jó?
Most már nem tudom tovább türtőztetni magam, túl kívánatos vagy, ahogy ott fekszel az ágyamon, és hívogatón széttárod azokat a kócsaglábaidat – muszáj közéjük bújnom. Jaj, hogy tudsz ölelni, simogatni még a lábaiddal is! Tudtam, tudtam, éreztem, hogy te annyira más vagy, mint a többiek, hogy te nem félsz megérinteni sehol, tudtam, hogy te képes vagy ilyen vadul és szenvedélyesen csókolni! Te még itt lenn is másmilyen vagy, a kisebb szeméremajkaid a nagyobbak, és milyen izgató, ahogy rásimulnak a makkomra, nincs is kedvem még beljebb menni, annyira jó így.
Édes, édes, már szinte éget a bőröd, olyan forró vagy, és azok az egyre hangosabb sikolyaid, teljesen bevadítanak, akarlak még, még, nagyon akarlak, jaj, ez a csodálatos lüktető érzés a farkam teljes hosszán végig, elsöpri bennem a gátat, és kiszívja belőlem a nedvem.
Gyönyörű vagy ezzel a boldog, kielégült mosollyal az arcodon! Csodálatos vagy! Soha, senkivel nem volt még ilyen jó, mint veled.