Vihar

motto:"... filmünk igaz történeten alapul... "

Egyre csak a vihar jár az eszemben. Talán neked is. Annyira szép volt.

Tulajdonképpen Dobogókőt akartuk megmászni, de valahogy nem találtuk. Összevissza barangoltunk, de sehogy se sikerült rátalálni a helyes irányra. Már késő délután volt, mire visszataláltunk az országútra. Kéz a kézben ballagtunk, én fáradtan és csalódottan, de te szemlátomást nem bántad a dolgot. Kelletlenül cipeltem a hátizsákot, is kissé, de fel sem vetted. A nap ragyogóan süt, a levegő tiszta és csendes, a környék
– Gyönyörű – mondtad, és rám mosolyogtál.
– Te vagy gyönyörű – mondtam, és egy mosolyogni próbáltam. Ekkor éreztem meg az első esőcseppet. Majd a másodikat és a harmadikat is. Mire feleszméltem, már folyamatosan esett, és közben ragyogóan sütött a nap. Ahogy egyre jobban belelendült az eső, úgy fokozódott csalódottságom: egy csendes tisztást képzeltem el mára, ahol nyugodtan egymásba feledkezhetünk, ahol végre senki sem nyithatja ránk az ajtót... erre szakad az eső! Belemerültem az önsajnálatba, és csak akkor vettem észre a szivárványt, amikor harmadjára mondtad és mutattad: Rainbow! De akkor is inkább a szivárvány alatti aprócska házikó keltette fel a figyelmemet. Buszmegálló!
– Futás – kiáltottam, és boldogan futottál a szakadó esőben az oltalmat ígérő megálló felé.

Mire odaértünk a könnyű kék ruhácskád teljesen átázva tapadt rád, megmutatva tökéletes alakodat, és hogy – szokás szerint – nem viselsz melltartót. A látványnak meglett a hatása. Szenvedélyes és hosszú csókot váltottunk. Nagyon hosszút. A hátizsák a földre került, és a kezeink máris felfedezőúton jártak. De mielőtt még más is a földre kerülhetett volna, társaságot kaptunk. Ázott verébként rebbentünk szét, erre mindig nagyon kényes voltál.

Ahogy múlt a feszítő érzés az alsómban, úgy tért vissza a csalódottságom. De te nem estél kétségbe, pulcsidat a földre terítetted, és leültél, majd engem is magad mellé húztál.
– Együnk! – mondtad, és igazat adtam neked, már jócskán elmúlt dél, sőt... Miközben keresztül hajolva rajtam a hátizsákot próbáltad magadhoz húzni, a fülembe súgtad a titkos jelszavunkat: Múzeum feeling, és mint egy véletlenül végigsimítottad félig szunnyadó férfiasságomat...
Egyből étvágyam támadt. Rád. De hát... más lehetőség nem lévén egy sugárzó mosolyt kaptál, én meg egy kiflit : – )