Ősz van

Ősz van, kicsit fázom. Az ablakhoz nyomva orromat bámulom a kinti világot. Már esteledik, de a nap még mindig aranyos szálakként világítja meg a fák leveleit. Furcsa, boldog érzés kerít hatalmába, mint mikor az ember egy szerelmes dalt hallgat, s belesajdul a szíve.
Csak állok, és némán könnyezem. Rá gondolok, hiányzik. Tudom, csak dolgozik, de minden perc szenvedés, ha nincs mellettem.

Félálomból révedve hallom a kulcs zörgését a zárban. Belép az ajtón. Nem akarok megfordulni, olyan jó, hogy hallom közeledni: a léptei tompa koppanását a parkettán.
Mögém ér, maga felé fordít és átölel. Még mindig csukva tartom a szemem, a lelkemmel szeretném érezni.
Megcsókol, bizsergek, s őt sem hagyja hidegen a viszontlátás. Lassan felnyitom szemhéjam, s kék szemeibe nézek mélyen. Mosolyog, megpuszilom az arcát, végigsimítok borostás állán. Az érintésre felmorran, én felnyögök. Kívánom, eszeveszettül kívánom. Nem szólok, csak magam után húzom a hálószobába. Szájszeglete ível, tudja, mi jár a fejemben.

Hosszan ölelem, beszívom az illatát, levegő és napfény keveréke árad lényéből. Megnyugszom, velem van ismét, csak az enyém.

Állam alá nyúl, felemeli fejem. Kicsit ijedt az arca, megkérdezi, baj van-e. Nincs, felelem, csak jó, hogy van, ezért hallgatok, nem akarom szavakkal elrontani a pillanatot. Megnyugszik, lágyan megcsókol, lágyan, de férfiasan. Nyelve simítja az enyémet, s közben fenekemet fogja. Erős keze belemarkol a két félgömbbe, majd lassan, ráérősen keresi felsőm alját. Megleli a szegélyt, kinyújtom kezem, hogy egyszerűbb legyen levenni, az anyag surrogása hallatszik csak.

Csend van, mély csend. Néz, végigmér tüzetesen, mintha évek óta nem látott volna. Közelebb lépek, újra átölelem, csókolom a nyakát, gombolom az ingét. Szemembe könny szökik, mert tudom, szerencsés vagyok, hogy megtaláltam, de félek, hogy újra elveszítem.

Hozzám lép, szorosan ölel, szinte egymásba olvadunk. Keze a hajamba túr, s óvatos húzással késztet arra, hogy ránézzek. Elgondolkodom, így a könnyfüggönyön át teljesen más az arca.
– Valami baj van, mondd el... – kéri, de mit is mondhatnék, hogy félek a jövőtől vagy a jelenttől, hogy rettegek attól, hogy egyik nap nem jön haza, mert mást szeret? Ó, hányszor meséltem ezt el neki, ő csak nevetett és csókolt. Tudom, hogy csak én vagyok neki, de félek attól, mi lesz, ha már nem lesz minden olyan, mint most.