Durdanhamenam satori

"A régi színház továbbszövi akkordjait, és szétosztja idilljeit: Színpad utcák. "
Ez az idézet jutott eszembe, mikor átléptem a nagyszerű épület küszöbét. Nem is nevezném épületnek – minthogy ezt a szót többnyire akkor használjuk, ha jelentéktelen, ember alkotta építményekről beszélünk. Mondjuk: "Az a szürke, vakolt épület attól a vörös téglás épülettől jobbra. "
Csakhogy ezt a csodát itt nem ember építette. Az ki van zárva. Ahhoz ez itt túl pompás, grandiózus, szemet káprázató: egyszóval túlságosan fenséges.
A Durdanhamenam színház. Egy egész szigetet elfoglal ezen a hatalmas folyón, vad hullámok és sarjerdők ölelik körbe.

Még sosem láttam itt előadást. Tulajdonképpen magát e helyet is kerültem a városba költözésem óta, ahogyan gyerekkoromban bizonyos omladozó épületeket, melyek mélyén fekete, ijesztő árnyékok sötétlettek. Mindig is voltak félelmeim, amelyekre racionális magyarázatot nemhogy nem találtam, de tulajdonképpen nem is kerestem.

Az igazság az, hogy sosem léptem volna be a Durdanhamenam idegen szépségű csarnokába, ha a feleségem nem vonszol magával. Arabell huszonnyolc esztendős, az én szememben ellenállhatatlanul vonzó nő: karcsú alak, hosszú barna haj s még barnább, meleg szemek, melyekből sugárzik az érzékiség. Ezen kívül szerfölött intelligens, és rajong a művészetekért – természetes tehát, hogy amint ideérkeztünk, győzködni kezdett, hogy látogassunk el a Durdanhamenamba. Különböző egyéb elfoglaltságaimra hivatkozva mindezidáig sikeresen halogattam vágya teljesítését, de ez természetesen nem mehetett a végtelenségig. A mai estén már nem kívánságot, de néma parancsot olvastam ki azokból az észbontóan gyönyörű szemekből. Felvettem hát a legjobb öltönyömet, s míg ő kikészítette magát, kiültem az erkélyre, dohányoztam s figyeltem a fényárban úszó, hatalmas várost. A folyó felől meleg szellő fújdogált, valami túlérett, sötét illatot sodorva magával. A hold kövéren úszott odafönn, az ég baljós, violaszín háttere előtt. Nyugtalanságot éreztem, ugyanakkor valami kellemes érzés is bizsergette szívem. Olyannyira belemerültem a saját világomba, hogy megugrottam, amikor Arabell vállamra tette a kezét, és mély, dallamos hangján megszólalt:
– Indulhatunk.