Új élet, régi szerelem

Új város, új lakás, új élet.
A bútorok már tegnap a helyükre kerültek, de a szoba közepén még ott tornyosulnak a ruhákkal, könyvekkel, apróságokkal teli dobozok.
– Jó lenne ma már ezen is túl lenni – intek feléjük. – Segítesz majd adogatni, ha letöröltem a polcokat? – kérdezem a férjem.
– Nem arról volt szó, hogy nagybevásárlást kell csinálnunk?
– De. Azt is meg kell csinálni – sóhajtom. Hosszú lesz a mai nap is, már látom.
– Na figyelj! Összeírod a listát, hogy mit kell venni, én elmegyek a gyerekkel, bevásárolok, megebédelünk, meg neked is hozunk valami kaját. Addig te nyugodtan takaríthatsz, pakolászhatsz. – mondja rövid hallgatás után a párom.
Tudom, meg érzem is a hangjából, hogy jobban esne neki, ha velük mennék, mert nem szeret egyedül vásárolni, de sok értelme nincs. A pakolással is gyorsabban haladok még egyedül is, ha közben nincs útban senki.
Így aztán gyorsan megírom a listát, és miután magamra maradok, fejest ugrok a rendrakásba.

Lassan már dél felé jár, mire nagyjából végzem. Épp nekivesekedem, hogy a feleslegessé vált papírdobozokat lehordjam a lakásból a szemeteshez, amikor csöngetnek. Errol rögtön eszembe jut, hogy sürgosen kulcsot kell másoltatnunk, hogy legyen mindkettonknek, és miközben kinyitom az ajtót, hogy beengedjem a férjem, a szám is nyitom, hogy rögtön közöljem is vele ezt. Aztán nyitva is marad a szám, de a hang bennreked. Csak állok ott leesett állal, kikerekedett szemmel. Mert az ajtóban nem a férjem áll.

Lassan már húsz éve nem láttam ot, de rögtön felismerem. Annyiszor bámultam ot a gimnázium folyosóján a szünetekben, az iskolai kosármeccseken, amikre csak miatta mentem el, az ünnepségeken, ha szerencsémre úgy sorakoztattak fel minket, hogy láthattam ot, hogy teljesen beleégett az agyamba egy kép róla. Emlékszem, régen 100 méterrol is felismertem a járása, a mozgása alapján. Most itt van, alig fél méterre tolem, mégse hiszem el, hogy ez tényleg o. MIT KERES ITT?! HOGY KERÜL IDE?! A szívem egy hosszú pillanatra elfelejt verni, de aztán bezzeg olyan heves dobogásba kezd, mint annakidején, amikor egyszer leült a barátjával a mi asztalunkhoz az ebédloben, mert nem volt máshol hely. Majdnem megfulladtam akkor az ételtol, úgy összeszorult a torkom izgalmamban.
De most is az ájulás kerülget. Alig jut el a tudatomig a szava, ahogy köszön, bemutatkozik (feleslegesen), és aztán magyarázatként hozzáteszi:
– Én vagyok Kristóf új osztályfonöke. Családlátogatásra jöttem.
Aztán csak néz várakozóan, kutatóan. Én meg csak állok ott megkövülten, kócos hajjal, porosan, izzadtan, egy szál ujjatlan kisköpenyben, hónom alatt egy halom összehajtott papírdobozzal. TE JÓ ISTEN, mit gondolhat rólam?! Muszáj megszólalni, megmozdulni!
Eloször is sürgosen becsukom a szám, és nyelek egy nagyot, meg gyorsan pislogok néhányat, hogy magamhoz térjek.
– Elnézést... – motyogom, és félrehúzódom, hogy beengedjem. – Azt hittem, a férjem jött meg... Elmentek bevásárolni Kristóffal...
... De nemsokára már itt kell lenniük...
JAJJ, EGEK! Az eloszoba tele dobozokkal, bemutatkoznom is illene, de hogy nyújtsak kezet, amikor tiszta kosz vagyok. Meg magáznom is kellene, hisz tulajdonképpen teljesen egyoldalú volt az ismeretségünk, o soha észre sem vett, de hogy magázzak valakit, akibe 4 éven keresztül olyan veszettül szerelmes voltam, akirol annyit ábrándoztam, és akinek a közelségétol még most is remeg a lábam.
– Elnézést, hogy így magukra török bejelentkezés nélkül, de a beiratkozáskor még nem tudott a férje telefonszámot megadni, hogy elore ideszólhattam volna. Sajnálom, hogy megzavartam a munkában, de sürgosen beszélnünk kell a hétfoi nap miatt. – mondja, miközben belép, és tétován megáll a dobozhalom elott.
Ráadásul még el is pirul zavarában. És olyan furcsán is néz... aztán nyel egy nagyot, és elkapja rólam a szemét... EGEK, csak nem ismert rám?! Hiszen attól, hogy látszólag keresztülnézett rajtam, még tudhatta, hogy ki küldött neki képeslapot születésnapjára, meg mozijegyet egy osztálytársnojén keresztül.
És akkor... és akkor visszapillant rám még egyszer, de nem a szemembe néz, hanem a lábamra. AHA!! Szóval a mini alól kilátszó combom a pirulás oka!!
Mázsás súly gördül le a lelkemrol, legszívesebben felnevetnék, de csak egy széles mosolyt engedélyezek magamnak, a zavarom tovaszáll, s bár a szívdobogás megmarad, most már viszonylag nyugodtan tudom kezelni a helyzetet. Megszabadulok a hónom alatt lévo dobozoktól, betessékelem a nappaliba, elmagyarázom, hogy kicsit korai a családlátogatás, mert még be se rendezkedtünk igazán, és újabb suru "elnézés" – ek közepette eltunök a fürdoszobában, hogy kezet mossak.
Kapkodva végigtörlöm magam egy benedvesített törülközovel, megfésülködöm, s miután nagyjából visszanyertem emberi formám, utánamegyek a szobába. Háttal áll, a könyveket nézi a polcon. A fenekén feszül a vászon farmer, szokás szerint sportcipot visel, és persze sötétkék a pólója, még jobban kiemelve szokeségét, kék szemét. Mit sem változott az ízlése... és az alakja se. Talán kicsit soványabb. És rövidebb a haja, pedig a félhosszú jobban áll neki. Legszívesebben odalépnék a háta mögé, átkarolnám, hozzásimulnék, belekapaszkodnék izmos mellkasába, keskeny csípojébe, és arcomat a hátának szorítva elsuttognám, hogy o volt életem legnagyobb szerelme, és azóta se volt senki, senki, aki felébresztette volna bennem ezt a szenvedélyes érzést. És hogy tudom, most már nem is fogja senki. És hogy nem hittem volna, hogy látom még az életben, és ez egy óriási csoda. Megérzi a jelenlétem, hátranéz, megfordul, és találkozik a tekintetünk. Láthat valamit a szememben az elozo gondolataimból, mert vizsgálódóvá válik a nézése. Magam is meglepodöm a merészségemen, ahogy megállom, és nem fordítom el a fejem. És o is csak néz, de már nem kutatóan, inkább... gyönyörködve... Nem, ezt nem hihetem!... És mégis: mintha simogatná az arcomat a tekintetével. És halvány, bátortalan mosoly lebeg a szája sarkán. Valami hihetetlen bátorság száll meg ettol, és kibukik belolem:
– Te ugye miskolci vagy?
Elkerekedik a szeme, és most az o szája marad tátva egy pillanatra.
– Igen.
– És a Hermanba jártál. – ezt már nem is kérdezem.
– Igen.
– Emlékszem rád. Egy évfolyamra jártunk. Én per 5 – ös voltam.
– Én meg per 3 – as. (Nekem mondod? – gondolom magamban vigyorogva. ) Nahát... – nyögi, és megint kutatva néz, próbál emlékezni rám.
Megmondom neki a lánykori nevem, de biztos vagyok benne, hogy nem fog emlékezni rám.
– Nem, nem emlékszem. Én jobbára csak a saját osztálytársaim ismertem, meg még pár srácot, akikkel egy kosárcsapatban játszottam.
– Kosárlabdáról jut eszembe: Kristóf régi iskolájában karate – edzéseket is tartottak, és o már kék öves volt. Meg úszni is járt. Minden reggel hajnalban már mennem kellett vele, mert ha nem lett lefárasztva még iskola elott, nem bírt nyugton ülni az órákon.
Lassan belemerülünk egy tanár – szülo beszélgetésbe, azzal a különbséggel, hogy szerencsére visszategez. És talán ez az oka, hogy fokozatosan felenged, és sokkal inkább barátivá válik a hangnem, mint hivatalossá. Hétfon kezdodik egy háromnapos osztálykirándulás, emiatt jött, hogy figyelmeztessen minket: nem lesz tanítás. Amikor a múlt héten a férjem beíratta a gyereket az iskolába, ezt elfejtették mondani neki.
– Elvileg eljöhet o is velünk, bár nincs befizetve, de az egyik gyerek eltörte a lábát, és így se o, se az édesanyja, aki kíséroként jött volna velünk, nem jöhet, de a helyük megvan, és így legalább nem veszne kárba.
Nagy kísértést érzek, hogy lelkesen én is jelentkezzek kíséronek, de nem lehet: kezdenem kell az új munkahelyemen. Pedig rákérdez, hogy nem tudnék-e velük menni. Elmagyarázom a helyzetet, mire lassan elterelodik a beszélgetés az iskoláról és a gyerekrol a munkámra, meg a költözés okaira. Istenem, úgy issza a szavaimat, mintha isteni kinyilatkoztatást hallgatna! Eloredolve, csillogó szemekkel bámulva figyel rám, és a nem szuno kérdései is oszinte érdeklodésrol árulkodnak. Valami remegés kezdodik bennem a gyomrom táján, csodát érzek közeledni. De hát már maga az is csoda, hogy itt van, hogy láthatom, hogy beszélhetek vele! Elmerül bennem minden más lassan, olyan mintha csak mi ketten léteznénk a világegyetemben. Egyszer csak elfogy a mondanivalóm, és o se kérdez. Csönd telepedik közénk, és felszakítja bennem a régi sóvárgást: tudom, hogy ott van a szememben, mit érzek iránta, és tudom, hogy olvas a tekintetembol. És mintha tükörbe néznék: az o szemébol is vágy sugárzik felém. Mozdulnék és látom: o is mozdulna felém, de megbénítanak bennünket a társadalmi konvenciók. Mégis: édes ez a szenvedés. Keseruségként ér, ahogy megszólal a csengo, és szétrombolja ezt a meghitt pillanatot.
Látom a sajnálkozást az o szemében is, ahogy a megérkezo fiúk visszarángatnak minket a való világba. El is búcsúzik hamar. Az ajtóban még megfordul, mintha mondani akarna valamit, és én megérzem, hogy találkozni szeretne még velem, de hirtelenjében nem tud ürügyet kitalálni rá. A torkomban dobog a szívem. Tudom, hogy végzetes lépésre szánom el magam, s talán hiábavalóan, de azt is tudom: örök életemben bánnám, ha nem élnék ezzel a csodaszeru alkalommal. A férjem a gyerekkel már a konyhában pakol, kettesben vagyunk az eloszobában, és én halálraszánt merészséggel megfogom a karját, picit megszorítom, és nyomatékosan azt mondom:
– Bemegyek majd az iskolába érdeklodni, hogy sikerül Kristófnak a beilleszkedés az új közösségbe.
– Az jó lesz. Oda fogok figyelni rá, megígérem. – sóhajtja, hosszan a szemembe nézve. És közben mindketten tudjuk, hogy a szavak mögött mi bújik meg. Hogy elindultunk egy úton, ami ki tudja, hová vezet majd.

Végül is nem mentem be az iskolába. Nem volt rá szükség. Kisváros ez, egyetlen uszodája van. És o odafigyelt a mondatomra, hogy én kísértem mindig a fiam úszni, és ez ezentúl is így lesz. Már az elso alkalommal összetalálkoztunk. Láttam, ahogy végigsiklik a tekintete a fürdoruhás alakomon, és megemelkedik a mellkasa a mély sóhajtól, amit felszakít belole a látvány. Pedig sose voltam különösebb szépség, és így a 4. x felé, a szüléstol, szoptatástól megváltozva, pláne nem vagyok olyan veszettül kívánatos. Mégis kellettem neki, és ezt egy percig sem titkolta. Valami szavak nélküli megértés alakult ki közöttünk. Persze beszélgettünk sokat: a gyerekrol, az iskoláról, a sportról, a városról – közömbös témákról. De a szavak mögött mást gondoltunk.
Eleinte az uszodában találkozgattunk, de hamar meggyozött, hogy elég nagy már a gyerek, hogy egyedül járhasson úszni, és attól kezdve felcseréltem az úszást a délutáni konditeremmel. O ajánlotta, o kísért el eloször, o mutatta meg a gépek használatát, segített edzéstervet kidolgozni (testnevelés szakosként értett hozzá), látszólag mintha csak egy régi ismerosének tenne szívességet ezzel. Nem hiszem, hogy a külso szemlélo bármit észrevett volna rajtunk. De én tudtam, hogy nem pusztán udvariasság vezeti, amikor hazakísér edzés után. És o is tudta, hogy miért ballagok olyan lassan az oldalán.

Új város, új lakás, új élet – régi szerelem. 2 hónapja már, hogy újra lobog a régi tuz a szívemben. Amelyik soha ki nem tudott hunyni, csak parázslott eltemetve a tole távol töltött évek, a szürke mindennapok, a másokkal való kényszeru próbálkozások, a magánytól való félelembol kötött kompromisszumok súlya alatt.
És most itt van, itt áll elottem. Túlóráztam, nem mentem edzésre, és kilépve a cég kapuján megláttam ot az utca túloldalán a kocsijának támaszkodva. Ahogy észrevett, kihúzta magát, tett egy tétova fél lépést felém. Az egész férfi egy kérdojel, süt belole a feszültség, az aggodalom. Ég a szeme, remeg a szája széle. Nem biztos benne, hogy hogyan fogadom ezt az akcióját. Hiszen én férjnél vagyok, és o a fiam tanára. És ez egy kisváros.
Nem tudja, hogy nem érdekel, ha ég és föld összeszakad is: KELL NEKEM! Olyan rég és olyan nagyon kell!!
– Túlóráztál?
– Igen. Nem tudtam menni edzésre.
– Hazavigyelek?
– Igen.
Aztán mélyet lélegezve, összeszoruló torokkal hozzáteszem:
– Hozzád.
Megrándul, azt hiszem, hogy itt a nyílt utcán megcsókol, de fegyelmezi magát. Csak a szeme beszél.
Szótlanul nyitja az ajtót, besegít. Az úton végig hallgatunk, látom, hogy kell magát, hogy a vezetésre figyeljen, és ne hajtson túl gyorsan. De nem lakik messze. Eloreenged az ajtónál, de hátra se fordulva csapja be maga után. Azonnal a kezem után nyúl, nekiveti a hátát az ajtónak, és magához ránt, lecsap az ajkamra a szája. Mint a kiéhezett vándor, aki végre élelemhez jut, olyan mohón csókol, szinte felfal, tenyere szorosan fogja a fejem, ujjai a hajamat túrják, másik keze a hátamat, a csípomet szorongatja. Aztán megnyugszik kicsit, míg lélegzetért kapkodunk, vállgödrébe fekteti arcom, simogatása lelassul, lágyabbá válik. Megint rámhajol a szájával, de most már gyengéd a csókja, inkább csak sok apró puszi – mintha így kérne bocsánatot az elozo hevességéért. Aztán csak néz, néz hosszan a szemembe, már nem is simogat, inkább lágyan ringat az ölében:
– Te egy csoda vagy! – suttogja mosolyogva.
– Ez az egész egy csoda. És te nem is tudod, hogy mekkora – felelem, de nem hagyok idot neki, hogy rákérdezzen: miért?
Most én csapok le a szájára, úgy tapadok hozzá egész testemmel, mintha bele akarnék olvadni, eggyé akarnék válni vele – és tényleg azt akarok. De valami közénk feszül, és érzem, hogy nem esik jól neki a hevességem. Eltolom hát a csípomet tole, hogy a kezem közénk férhessen, és kiszabadítsam a nadrágbörtönbol ezt az édes akadályt. De a gazdája mást gondol, csak annyit hagy, hogy végigsimítsak rajta a nadrágon keresztül, aztán a csuklómnál fogva eltolja a kezem, és már terel is a szoba felé, az ágya felé, ahol aztán vetkoztetni kezd. Minél kevesebb a ruha rajtam, annál kevesebb hely van a borömön is, amit még nem csókolt meg, nem cirógatott meg a kezeivel. Már a bugyimnál jár mire odáig jutok, hogy levarázsoljam róla a pólót – csak velem hajlandó foglalkozni, nem segít nekem, hogy le tudjam vetkoztetni. Mikor a bugyi alatti területet kezdi el feltérképezni a szájával, nekem is elmegy a kedvem a további próbálkozásoktól, átadom magam a gyönyöröknek. Remeg a lábam, és úgy érzem, mindjárt , ahogy a nyelve újra és újra végigsiklik a csiklómon. Egyszeruen nem bírom tovább, el kell tolnom a fejét, annyira intenzív az érzés, hogy nem tudom elviselni. Felnéz rám kérdon. Beleremeg a lelkem az arca látványába: olyan szép! Annyira szeretem! Rászorítom a tenyerét a szeméremdombomra, de a végre végighullámzó borzongásom sokkal inkább a szemétol van, mint a kezétol.
Mikor kicsit megnyugszom, hátrahanyatlom az ágyra, húznám magamra ot is, de végre eszébe jut, hogy elobb meg kellene mégis szabadulnia a felesleges ruhanemuktol. Meg is teszi pár rántással, és máris ott bújik az ölemben, végre a combjaim közé ölelhetem a derekát, háta mögött keresztbe tett bokáimmal szorosan magamhoz húzom, talpammal a fenekét simogatom, míg egy hosszú, mély csókban forrunk össze. A nyelvem felfedezoútra indul a szájában, érzem, hogy izgalma magasba csap ettol. Tenyerével végigsimít a fenekemen, hüvelykujja közben a bejáratot keresi meg és simítja végig, hogy segítsen megtalálni a tapogatózó, vágyakozó testrészének a neki kedves helyet. Besegítek neki én is a kezemmel, nem mulasztva elobb egy kicsit becézgetni azt a kemény és mégis puha rudat, mielott magamba ereszteném. Lassan, fokozatosan hatol belém, pont úgy, ahogy szeretem: eloször csak a bejáratot izgatva, aztán egyre mélyebbre elmerülve bennem, míg végül, mikor már a szenvedélyem a csúcson jár, teljesen betöltve, hogy a heréi érintése lökjön át abba az állapotba, amikor megszunik létezni a világ, csak a gyönyör van, és a vad szívdobogás. Eddig még sose tudtam ezt a pillanatot nyitott szemmel átélni, de most el se tudom képzelni, hogy ne lássam ot közben. O is engem néz, valami sosem – látott van a szemében. Egymás forró lélegzetét érezzük, ahogy levego után kapkodva együtt ringunk az kéj hullámain. Aztán lassan elcsitul a testünk. De az én lelkem még mindig remeg, ahogy megértem: mennyivel másabb volt ez a szerelmeskedés, mint az összes eddigi szeretkezésem. Azok hétköznapi élvezetek voltak.
Ez maga volt a csoda!