Örökké magamon viselem emlékét

Kikísértem Robit. Szemeim még mindig könnyesek voltak, de igyekeztem eltitkolni Robi elől mindent. Nem mintha lehetett volna, de hát legalább megpróbáltam. Kinyitottam a kapunkat, Robi előre engedett. Utánam jött, becsukta a kaput, egymással szembe fordultunk. Közelebb hajolt, hogy megcsókoljon, de önkéntelenül kibuktak belőlem a következő mondatok:
– Elárulsz. Nem csak engem, Melisszát is.
Robi becsukta a szemét, talán fájt az az igazság? Talán a gyengéjébe tapintottam. Valószínű.
A pillanatnyi zavar ideiglenesen tántorította el szándékától Robit, ismét csókkal próbálkozott, hagytam magam. Lágyan csókolt, finoman, érzékien, nyelve óvatosan furakodott számba, ámde határozottam. A csók végeztével ismét megszólaltam.
– Egy ostoba ringyónak tartasz, akiről azt hiszed, hogy akármikor megkaphatod a barátnőd mellett. De nekem is vannak érzéseim. – suttogtam.
Robi gyönyörű szép kék szemei nagyra nyíltak, tekintete csodálkozóvá vált.
– Én nem tartalak ringyónak. Se ostobának. Szerintem egy gyönyörű nő vagy.
– Akit akármikor kihasználhatsz... akivel csalhatod azt a idiótát! – utaltam Melisszára.
– Megőrjítesz... ilyenkor még kívánatosabb vagy!
– Te csak játszol Melisszával, és engem is hülyére akarsz venni! Bolondot akarsz csinálni belőlünk! – mondtam Robinak, ennek ellenére én is rendkívül kívánatosnak és vonzónak találtam őt.
– Nem!... Én nem! Nem akarlak bolonddá tenni! – azzal magához húzott, megcsókolt. Finoman simogatta a hátam, fenekem markolta, aztán a hajamba is beletúrt.

Bevillant egy kép, amint Melisszával is ezt csinálja, ahogy neki is ezeket a szavakat mondja. Arrébb akartam lökni őt magamtól, de ő túl stabilan állt, én egy kőre léptem rá véletlenül, bokám megbicsaklott, oldalra kezdtem el zuhanni. Robi rögtön elkapta a kézfejemet, de ahhoz már késő volt, hogy megakadályozza azt, hogy a fejem beüssem egy hatalmas kőbe. Rögtön vesztettem, innentől kezdve kiesett minden. Elmondásokból tudom, hogy Robi a két karjában cipelt be a lakásba, hogy hívják anyukámék a mentőket.