A szűz asszony 3. rész

A báró nagyon büszke volt rám. Mióta együtt éltünk, valósággal megfiatalodott, de rendszeres életmódjából egy jottányit sem engedett, sőt, azt szerette volna, ha én is átveszem életrendszerét.
Gyönyörű hátaslovat kaptam tőle ajándékba, és nekem is lovagolnom kellett. Nem szívesen csináltam, mert csöppet sem lelkesedtem a sportért. Néhanapján mégis lóra ültem, mert nem akartam férjem kedvét szegni. Ettől függetlenül egyhangúan teltek a napok. Színt és változatosságot csak Ninonék jelentettek. A bájos asszonnyal olyan meleg barátságot kötöttünk, hogy már férjeinktől függetlenül is meg-meglátogattuk egymást.
Egyik magányos, unalmas délelőttön ötletszerűen Ninonék parkjába fordultam lovammal. Tudtam, hogy egyedül találom, mert férje a báróval együtt a fővárosba utazott. A park egyik fájához kötöttem a lovamat, s beléptem a hallba. Azt hiszem, senkit sem várhattak, mert egy teremtett lélekkel sem találkoztam. Gondoltam, meglepem a kis Ninont.
Óvatosan lenyomtam öltözőszobájának kilincsét, és beléptem. Vártam egy kicsit, míg megszokja a szemem a félhomályt, majd nesztelen léptekkel a hálószoba ajtaját eltakaró függönyhöz léptem. Dermedten álltam meg. Elfojtott lihegés, búgó sóhajok szűrődtek át. Mi történik? Zajtalanul visszaléptem az ajtóhoz, felnyitottam, zajosan visszacsuktam, majd hangosan kopogó léptekkel a függönyhöz mentem, s egyetlen mozdulattal széthajtottam.
– Ki az? – hallottam az ágy felől Ninon meglepett hangját. Még láttam a mozdulatát, amellyel magára rántotta a takarót. Arca sötét pírban égett, s mikor megismert, minden átmenet nélkül vigasztalhatatlan sírásban tört ki. Ágya szélére ültem és vigasztalni kezdtem.
– Az isten szerelmére, ne ejts kétségbe! Mi történt veled? – ráztam meg a vállát.
– Nagyon-nagyon szégyellem magam! – felelte, párnái közé szipogva.
– Előttem? S egyáltalán, miért? – kérdezősködtem tovább jól sikerült meglepetéssel a hangomban.
– Miért? Még kérdezed? Hiszen láttad, s most már tudod a titkomat.
Az igazat megvallva nem láttam semmit, csak sejtettem, de ezt már nem árultam el neki. Attól tartottam, ha megsejti, hogy semmit sem láttam, akkor ad valami banális magyarázatot, és mélyen fog hallgatni.
– Nincs mit szégyellned, Ninon – válaszoltam halkan –, hiszen nem tehetsz róla, nem is te vagy az oka.
– Nem én vagyok az oka, hanem az uram. – Még néhány diplomatikus kérdést tettem fel, s rövidesen megismertem Ninon izgató titkát. Ez pedig a következőképpen hangzik.