Az erdőben

Csodaszép tavaszi nap van.
Az első alkalom az idén, amikor a nap igazán felmelegíti a földet. Minden porcikám kifelé kívánkozik, ki a levegőre, melegre, napfényre. Kimegyek az erdőbe, kedvenc helyemre, ahol legsűrűbben nőttek a fák. Olyan helyekre kívánkozom, amerre senki más nem jár, ahol mély csend és nyugalom van, csak a levelek susogása és a madarak csivitelése hallatszik.
Kedvenc fámhoz támaszkodom – a pillanat szépségének teljes örömével. Átadom magamat a szél zúgásának – érzem eleven lüktetésemet – ellazulás – élvezet... és egyszer csak – hirtelen előttem áll ő.
Ő, a férfi, aki ismeretlen bár – számomra mégis oly bizalomkeltő, és érzem, hogy a bizalom kölcsönös.
Olykor azt hiszem, hogy egy közeli ismerősöm vonásait viseli magán, de ezt a felfogást inkább elhessegetem magamtól. Annak tekintem őt, ami – az örök ismeretlen – névtelen, mégis oly közeli és bizalmas. Közel jön hozzám, megfogja az oldalamat. Egy gyengéd üdvözlő csók. Juj – egy kis lángocska lobban fel bennem. Karjába csúszok, hozzásimulok.