Nyári vakáció 3. rész - Hugi baby

Franciaország gyönyörű és gazdag. A franciák – hmm – nos ez már egy másik kérdés. Nehéz hozzájuk közel férkőzni egy külföldinek. A többségük úgy gondolja, aki nem francia, az nem is egészen ember. Eleinte sokat szenvedtem ettől, mivel én egy eléggé extrovertált fiú voltam, de minden közeledési kísérletem falba ütközött. Maradt hát az iskola.
Az iskola jó volt, a rendkívül szigorú rendszer és magas követelmények ellenére. A gyerekek a világ minden tájáról érkezetek, a legkülönbözőbb társadalmi szintekről. Zömmel magas szintű karrier-diplomaták fiai, lányai, miniszterek, elnökök, uralkodók . A nyelvtanuláson (és nem csak a francia) kívül, az iskola, magas szintű műveltség, valamint a politikai és/vagy diplomáciai pályához szükséges megannyi ismeret tökéletes elsajátíttatását tűzte célul. Büszkén emlegették például, Juan Carlos spanyol király is tanult egykor, ebben az intézményben. Nevelésünk részét képezte az etikett valamint a protokoll szabályainak elsajátítása. Nem akarok ezekkel a részletekkel senkit untatni. Mindössze azért hoztam szóba, mert későbbi viselkedésem némely elemére szolgál magyarázatul.
Értelemszerűen, itt szó sem lehetett a szokásos diákéletről. Az iskola rendezte bálok is, a (elit)társadalmi érintkezés szabályainak oktatását szolgálták. Öltöny-nyakkendős, illedelmesen végig táncolt esték. Udvarias-csevegős ebédek, vacsorák, születésnapi zsúrok. Az ember eleinte berzenkedett, azután, úgy beletörődött, hogy már szinte elhitte ez a normális. Szellemileg, fizikailag (sporttal) oly' annyira kitöltötték minden percünket, hogy a nemiséggel kapcsolatos gondolatok is csak az éjszakai, spontán magömlésekkel járó álmok után jelentkeztek, a reggeli zuhanyozás közben. Ám ott is csak szigorúan elméleti szinten, hisz' még a fürdőben sem voltunk soha teljesen egyedül. Azt mondhatom, hogy valójában két éven át nem volt semmi magánéletünk. Aki volt katona az tudja mit jelent, hogy a vége felé, már "vágtuk a centit".
A záróvizsgák és bemutatók után, szertartásos névjegy-cserék és az egyáltalán nem könnyes búcsú után, végre fent ültem a repülőgépen s akkor hasított belém a gondolat: Vajon mi lehet otthon, mi maradt az én kis világomból, hogyan is lesz, ha hazatértem? És mi van hugival?!??