Egy testben a tenger

Behúzott függönyök, ajtó elé húzott komód – teljes bezárkózás. Az MP3-lejátszóra kötött hangfalak halk, lüktető zenét árasztottak, hogy elnyomják a zajokat. Sugdosás, zihálás, csókok, egymáshoz simuló testek hangja mind-mind elmerült az óceánszerű zenében.
Körülöttünk a házban a családja aludt. Talán alig harminc centire az összeölelődött testünktől, a fal túloldalán a húga feküdt.
A századik napja volt, hogy együtt voltunk. Ezt ünnepeltük meg első együttlétünkkel.
Egy ideje már szétválva, újra magunkba visszatérve feküdtünk. Felültem az ágy szélére, és kinyúlva kikapcsoltam a zenét, majd visszafordultam felé.
Határozottan az volt az érzésem, hogy valami hiányzott. Mintha nem lett volna igazi a kapcsolat közöttünk. Mintha két olyan ember lettünk volna, akik egyszerre szerelmeskednek, de nem egymással.
Az én hibám lehetett. Biztosan túl önző voltam. Nem törődtem vele eléggé. Talán önbizalma, magabiztossága csak kezdeti volt.

Akárhogy is történt, nem lehetett az ő hibája. Tiszta volt, gusztusos, kívánatos. Még nézni is gyönyörűséget okozott, ahogy félig hasra fordulva, S-alakban megcsavarodott testtel elnyúlt előttem az ágyon. Ahogy lélegzett, a kék fény puhán áramlott a hátán. A fotólaborból hazahozott műtermi lámpa tompa kék sugarai alatt szerelmeskedtünk. Bőrünk még puhábbnak érződött lágy fényében, és minden gyengédség sokszorosan hatott.
Rabul ejtett a látvány. Csupa ívből és csupa csodából álló testének szimmetriájában szerelemmel imádtam a természet szépségét. Vállán, hátán, lágyvonalú fenekén és combján sejtelmes sávban derengtek a pihék követve fény és árnyék elmosódott határát.
Cirógatni kezdtem. Bőre fénye megváltozott, ahogy ujjaim útjának mentén láncreakciószerűen felágaskodtak a színtelen szőröcskék. Szuszogásának ritmusa is gyorsult valamelyest.

– Még mindig szeretsz? – kérdezte nagyon halkan, és hasra fordult.
Könyökömre támaszkodva keresztbe feküdtem a combjai fölött, és belecsókoltam csípője mellett pihenő tenyerébe.
– Mi az hogy még mindig? – kérdeztem csendesen, és folytattam a cirógatást.
– A testem olyan... olyan visszataszító – felelte.
– Micsoda? – kérdeztem.
– Bonyolult – mondta.
– Mondd el! – kértem, de csak a fejét ingatta.

Fölhúzódtam mellé, és addig sugdostam a fülecskéjébe, amíg végül megnyílt nekem.