Békülés...

Amit most írok, pontosan 4 éve történt. A barátom szakított velem, mert úgy érezte, kihűlt a kapcsolatunk... Nagyon nehezen dolgoztam fel, mert még szerettem, és úgy éreztem, nekem ő az igazi. Egy hétig ki sem moccantam otthonról, minden este sírva aludtam el, egész nap rá gondoltam. Egyik este döntöttem: "Holnap felmegyek hozzá, és beszélek vele! Ha elhajt, akkor tényleg vége...! "
Felvettem a legszexibb ruhámat, kisminkeltem magam, majd megálltam a tükör előtt:
– Egész dögös... – állapítottam meg.

Elindultam, odaértem a nagy panel kapujához, lassan beírtam a kódot, és fellépcsőztem a negyedikre. Még soha nem izgultam ennyire. Nagy levegőt vettem és megnyomtam a csengőt... mostmár nincs visszaút. Nemsokára kinyílt az ajtó, és ott állt az ajtóban Ő. Egy szál boxerben volt, haja szétborzolva, azt hittem ott ájulok el. Szerényen megszólaltam:
– Szia... nem zavarok? – a válasz meglepően kedves volt:
– Dehogy, gyere be! – beléptem és körbenéztem. Ő gyorsan felkapott egy pólót, és megkérdezte, mi szél hozott. Nagy levegőt vettem, és belekezdtem:
– Krisz... beszélnünk kell. Szerintem nem kéne ilyen egyszerűen abbahagyni ezt a kapcsolatot... Én nem bírom nélküled, és ha úgy érzed, kihűltünk... akkor szerintem inkább fel kellene dobni... – míg pironkodva dadogtam, végig mélyen a szemembe nézett.
Amikor végeztem a mondanivalómmal, kicsit kezdtek könnyek gyűlni a szemembe, olyan kifejezéstelenül nézett rám. Sóhajtott, és lassan elindult felém. Nagyot nyeltem, és néztem, ahogy lassan lépked felém. Amikor már nagyon közel állt hozzám, megállt, és a fülembe súgta:
– És mégis mire gondoltál? – nem bírtam tovább, muszáj volt megcsókolnom, ő visszacsókolt, majd egyre szenvedélyesebb lett a csók, közben kezeink egyre többet kalandoztak egymás testén.