Felindulásból...

A nyüzsgő városra most vészjósló csend és sötétség borult. Úgy éreztem, nincs menekvés, vége gondosan felépített életemnek. Ha Máté megtudja, amit azok a szószátyár vénasszonyok és az a rosszmájú vénlány, Gabriella látott, akkor nekem befellegzett. Istenem, pont most, amikor végre végleg elfelejtettem, éjszakánként egy ideje csak Mátéra gondolok (bár sokszor nincs mellettem), pont most pattan ki ez a botrány, ráadásul alaptalanul. Hiszen semmi sem történt abban a szobában! Történhetett volna, de nem történt... Felidéztük a múltat, barátokként elbeszélgettünk az emlékeinkről és az ínséges időket említve megható és megnyugtató volt az ölelése, de higgadtan tapasztaltam, hogy semmi tüzet nem ébreszt már bennem a közelsége.

Annyira dühös voltam magamra, mindenkire, erre az egész ostoba helyzetre, úgy éreztem, muszáj lemennem az ebédlőbe inni valamit! Halkan leosontam a lépcsőn, csipkés hálóingem alighogy takarta domborulataimat, hideg is volt már – az éjszaka közepe lévén-, ezért felvettem hozzá a neglizsémet. Beléptem az ebédlőbe, szememmel a bárszekrényt kutattam a sötétben, amikor egy erőteljes hang belém hasított:

– Gyere nyugodtan, igazad van, muszáj inni erre a nagy ijedtségre. Haha, félhetsz is, a helyedben én már rég összecsináltam volna magam, fejvesztve menekülnék, de mindig is csodáltam a lélekjelenléted... – ordította látván hátráló lépéseimet.
– Nem inni jöttem... csak zajt hallottam és...
– Ugyan, ismerlek, ha zajt hallasz, a világért se jöttél volna le! Te inni jöttél, kedves, már jó ideje iszol, azt hiszed nem vettem észre?
– Máté, te vagy, én most felmegyek.
– Nem mész te sehová! – ordította, mint egy felbőszült oroszlán. – Nem, ma éjjel én leszek az ivócimborád! – ezzel töltött nekem egy pohár whisky-t és lecsapta az asztalra úgy, hogy a fele kiömlött. – Itt maradsz, ameddig azt nem mondom, hogy elmehetsz! – ezután erős ujjaival megmarkolta a karom hirtelen fájdalmat okozva ezzel nekem.
– Megőrültél, ez fáj! – kiáltottam rá, de minél jobban kapálóztam, ő annál jobban szorított hihetetlen okozva ezzel nekem.
– Fáj?! Nahát, a jégkirálynőnek vannak érzelmei! Hahaha... – nevetett gúnyosan, engem egy székre dobott, fájdalmasan nyögtem fel, ő pedig kortyolt egyet az italából. – Vannak érzelmeid és nemcsak annak a nyámnyilának tárod fel őket, ez új nekem! – ordított megint.