Lépcsőházi mese
Ropognak a falevelek a paták alatt. Csendbe burkolózik az őszi erdő. A tisztás szélén felkapja a fejét, és reccsenő zörgéssel veti magát a sűrűbe a vad.
Finoman meghúzza a kantárt. Horkanva torpan meg a hatalmas jószág. Sóhajtva leveti magát a nyeregből, a csörgedező patakhoz vezeti a mént és kiköti egy arra kószáló ághoz.
Lemálházik, és a fűre terített pokrócra heveredik az árnyékban. Hallgatja a csönd ezer arcát.
A fák közt megbúvó madarak pittyegését, a bokor alján csörtető rigót, a viháncoló szellőt, amint játékosan megrángatja a bokrok szoknyáját. A bak visszasétál a tisztás szélére. Tétován beleszagol a levegőbe, és megnyugodva rágcsálja tovább a fűcsomót a kökénybokrok alatt.
Lehúnyja szemét, és újra pörgeti magában az elmúlt napok emlékét. Maga sem hitte volna, hogy valaha is ilyen történhet vele. Oly mértékben elvesztette a fejét, mint a csikó, amely először érzi a karám nélküli tágas szabadságot. Rombolt, szakított, tört és zúzott láncokat, kötöttségeket, konvenciót, meghazudtolva a józan eszet egy életre.
Mégis: mosolyogva idézi fel magában azt a pillanatot, mikor révedezve gyalogolt végig a folyó partján az éjszakai csendben. Még most sem érti, mi történhetett, mi vitte oda, pont oda, az éjszaka közepén. Képtelen volt elaludni, erre határozottan emlékszik. Maga sem értette, miért, pedig épp eléggé fárasztó napokon volt túl. Kavargó lavinaként szakadt rá a család, a munka és az egész kilátástalan mókuskerék terhe. A szervezte már az utolsókat rúgta, de képtelen volt kikapcsolni akár egy pillanatra is. Még mindig maga előtt láta a koporsót, hallotta a rögök dobbanását, és éjjel, nappal ugyanazt a tompa fájdalmat érezte. Unos-untalan az az átkozott felirat lebegett a szeme előtt. "Élt 30 évet". Hogy érhet véget egy élet ilyen könnyen és gyorsan, mindössze egy átkozott figyelmetlenség és egy nyavalyás kereszteződés miatt, ahol sárgán villogott a lámpa?
Nyughatatlanul rótta a várost, mikor az éjszaka közepén kiáltozásra lett figyelmes. Meglepetten kapta fel a fejét. A közeli pincehelyiségből áradt ki a zajos társaság. Mintha úgy köpné ki magából az épület őket, akárha elfajzott alvilági lényeket.
– Hé, srácok, nézzétek, a kicsike unatkozik! – hallotta a vaskos nevetést és a gúnyolódó megjegyzéseket.
Finoman meghúzza a kantárt. Horkanva torpan meg a hatalmas jószág. Sóhajtva leveti magát a nyeregből, a csörgedező patakhoz vezeti a mént és kiköti egy arra kószáló ághoz.
Lemálházik, és a fűre terített pokrócra heveredik az árnyékban. Hallgatja a csönd ezer arcát.
A fák közt megbúvó madarak pittyegését, a bokor alján csörtető rigót, a viháncoló szellőt, amint játékosan megrángatja a bokrok szoknyáját. A bak visszasétál a tisztás szélére. Tétován beleszagol a levegőbe, és megnyugodva rágcsálja tovább a fűcsomót a kökénybokrok alatt.
Lehúnyja szemét, és újra pörgeti magában az elmúlt napok emlékét. Maga sem hitte volna, hogy valaha is ilyen történhet vele. Oly mértékben elvesztette a fejét, mint a csikó, amely először érzi a karám nélküli tágas szabadságot. Rombolt, szakított, tört és zúzott láncokat, kötöttségeket, konvenciót, meghazudtolva a józan eszet egy életre.
Mégis: mosolyogva idézi fel magában azt a pillanatot, mikor révedezve gyalogolt végig a folyó partján az éjszakai csendben. Még most sem érti, mi történhetett, mi vitte oda, pont oda, az éjszaka közepén. Képtelen volt elaludni, erre határozottan emlékszik. Maga sem értette, miért, pedig épp eléggé fárasztó napokon volt túl. Kavargó lavinaként szakadt rá a család, a munka és az egész kilátástalan mókuskerék terhe. A szervezte már az utolsókat rúgta, de képtelen volt kikapcsolni akár egy pillanatra is. Még mindig maga előtt láta a koporsót, hallotta a rögök dobbanását, és éjjel, nappal ugyanazt a tompa fájdalmat érezte. Unos-untalan az az átkozott felirat lebegett a szeme előtt. "Élt 30 évet". Hogy érhet véget egy élet ilyen könnyen és gyorsan, mindössze egy átkozott figyelmetlenség és egy nyavalyás kereszteződés miatt, ahol sárgán villogott a lámpa?
Nyughatatlanul rótta a várost, mikor az éjszaka közepén kiáltozásra lett figyelmes. Meglepetten kapta fel a fejét. A közeli pincehelyiségből áradt ki a zajos társaság. Mintha úgy köpné ki magából az épület őket, akárha elfajzott alvilági lényeket.
– Hé, srácok, nézzétek, a kicsike unatkozik! – hallotta a vaskos nevetést és a gúnyolódó megjegyzéseket.
Ez csak a történet kezdete, még 8 oldal van hátra!
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Regisztrálj VIP-fiókot!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Sokszor leírtuk, lehet nem-tetszést nyilvánítani, de a gyanúsítgatásért stílusért nem rajongunk.
Valamint Törté-Net nem egyenlő Remete, főként mivel a Törté-Net csapata (és egyben a Goldengate csapata) közel sem egy személyből áll.
És igen, fennt vannak a Szerkesztőség tagja által írt történetek az oldalon, de inkább a 6-os átlag környékén. Ez van. :)
Szövegedben felismertem ugyan néhány indulattól fröcsögő kifejezést, de az egész szöveg magyarra fordításával nem boldogulok. Fordíttasd le valakivel, akkor tovább vitázhatunk.
Tőlem is ment a tizes, de sok jóra azért itt ne számíts. Engem várt az egypontos kommandóból valaki, kedden szokták kiosztani nekem az egypontjaimat, de most Te jöttél, így kaptál is belőle. Ha már itt vannak, ne menjenek dolguk végazatlen. Naccerű volt az írásod.
Üdvözöllek!
10*