Kiküldetés

Átlagos szolgálati útnak indult. Ronda esős idő volt, a kocsik bágyadtan araszoltak az alkonyatban a 4-es úton. Az MR1 szólt, mint mindig, amikor vidékre megyek. Még 80 kilométer volt hátra, amikor megláttam a lányt. Az út mellett stoppolt, egy rozzant buszmegálló fedele alatt, ki-kilépve az egybefüggő kocsisor mellé.

Hirtelen ötlettel lehúzódtam, és megálltam. Láttam a tükörből, ahogy a kocsi félé fut, vállán a kis hátizsákkal. Kicsit elbizonytalanodtam, olyan jó ötlet-e felvenni egy idegent... De amúgy is évek óta nem találkoztam stopposokkal, főleg nem nőkkel.
Amikor odaért, leengedtem az ablakot:
– Merre? – kérdeztem. Lehettem volna udvariasabb is, de nem foglalkoztam vele.
– Debrecen felé – mondta.
– Elvihetem, ha akarja – mondtam, és kinyitottam az ajtót.

A zsákot a hátsó ülésre dobta, és elhelyezkedett mellettem. Csurom víz volt a kabátja, de a szeme vidáman csillogott. Kigombolta az ázott dzsekit, és lassan kibújt belőle. Akaratlanul is megcsodáltam kecses mozdulatait, és láttam, hogy észreveszi, de nem bánja. A kabát is a zsák mellé került, majd kényelmesen bevackolta magát az első ülésre.

Ahogy beszélgetni kezdtünk, mindjárt gyorsabban telt az idő. Aranyos volt, ahogy csapongott, mindenfélét mesélt magáról. Megtudtam, hogy 21 éves, kollégista, és éppen otthonról utazik vissza, abból a faluból, ahol felvettem. Észrevétlenül tértünk át a tegezésre, nem zavart, bár jóval fiatalabb volt nálam.

– Nem félsz stoppolni? – kérdeztem.
– Nem szoktam, csak nagyon esett, és nem volt kedvem még egy fél órát várni a hidegben – mondta. – Meg különben is sportolok, elég izmos vagyok, nem adnám olcsón a bőrömet.
– Izmos? – kérdeztem vissza. Mit mondjak, nem tűnt egy súlyemelőnek, inkább soványnak.
– Nem hiszed? – kérdezte kuncogva. – Na, figyelj, megfeszítem a combomat, és fogd meg. De nem tapizni!

Megfogtam, tényleg lehetett érezni az izmait a combján. Amikor elhúztam a kezem, megint kuncogni kezdett:

– Határozottabban is lehet – mondta. – Megmutatom, jó?

Még arra sem volt időm, hogy válaszoljak, amikor éreztem, hogy a keze a jobb combom belső felébe markol. Olyan erős volt a szorítása, hogy felkiáltottam. Egyik kezemmel elengedtem a kormányt, rámarkoltam az övére, és lefejtettem magamról.

– Megőrültél? – kérdeztem. – Majdnem lementünk az útról!
– Jó, bocs, nem gondolkoztam... – szólt bűnbánóan. – De visszaadhatod, ha akarod. Úgy tisztességes...