Az Óriás

A szikrázó napfény megcsillant a tömött, fekete hajfonatot összefogó díszes kapcson, amint Tana a surranó, halk nesz felé kapta fejét. Keze ösztönösen a hátán lévo tegez felé kapott, hogy nyílvesszot rántson elo, de a mozdulat félbe maradt, mihelyt megpillantotta a felhok irányába kapaszkodó szárnyas lényt. Tana szeme tunodve kísérte a sast, ahogy az nekirugaszkodott az égbolt felé vezeto útnak.
Valami nem volt rendben... valami nagyon nem volt rendben. A természet megtanulta, hogy minden apró jelre figyeljen, s most minden idegszála azt súgta: megbomlott az a béke és harmónia, amely még pár perccel ezelott is betöltötte az ot körülölelo, magába fogadó rónaságot. A fény! Igen, a nap fénye! – értette meg hirtelen. Valami baljós árny lopózott az addig tiszta világosságba. Újra az ég felé emelte a tekintetét, amerre a sas tunt el, majd vizsgálódva körbefordult... hogy aztán megdermedjen ijedtében.
A horizont vonalán egy sötét, koromfekete csík húzódott fenyegetoen. A lány egy percig sem habozott, sarkon fordult, és nekiiramodott az elotte magasló hegyvonulat irányába. Tökéletesen tudatában volt annak, hogy az a fekete csík viharfelhoket jelent, s hogy a látvány csalóka: azt sugallja, hogy van még ideje, míg azok a nagyon távoli felhok fölé érnek; holott a szél percek alatt idekergeti oket. Sürgosen el kell érnie a hegyet, és át kell kelnie a folyón, ha épségben haza akar érni a falujába.
Tana hosszú combú, izmos lány volt, s úgy szökellt célja felé, mint a gyors futású gazella, de azok a fák, melyek már a hegy oldalában nottek, mégis csak lassan közeledtek felé. Túlságosan is lassan. Tanát balsejtelem kezdte gyötörni: nem fog idejében odaérni. Még inkább megszaporázta lépteit, lélegzet felgyorsult, és teljes erobedobással rohant tovább hátában érezve a szinte tapintható fenyegetést. Kitartó erofeszítése eredményeként végül kéznyújtásnyi közelségbe kerültek a sziklás hegyoldalba kapaszkodó fák, de mire elérte oket, már érezte a szello simogatását a hajában.
Piheno nélkül vágott neki, hogy megmássza a lankás hegyoldalt, meztelen talpa hangosan csattant, ahogy korol kore ugrált egyre feljebb kapaszkodván a csúcs felé, de még félúton sem járt, mikor körülötte egyre erosödo zúgás kélt a lombok között, amint a szél megcibálta az ágakat. Mire aztán teljesen kifulladva a hegytetore érkezett, már a talajról is felkavarta az avart a megerosödött légmozgás. Most már nagyon fáradt volt, de nem mert megállni: tétovázás nélkül nekivágott, hogy leereszkedjen a másik oldalon a völgybe. Szinte nem is futott, inkább csak leszánkázott a csúszós lejton, jó pár zúzódást és horzsolást szerezve közben. De mire leért, már tudta: hiábavaló volt igyekezete – a vihar utolérte. Még a fák között járt, amikor nyakába szakadt az égi áldás. Tétovázva megállt, nem tudta eldönteni, hogy érdemes-e egyáltalán kimerészkedni a fák oltalmából. De amikor a bömbölo szél karnyi vastagságú faágat tört le, és hajított a lába elé, rájött, hogy itt talán még kevésbé van biztonságban, mint a völgyben, amelyet a keskeny folyó szel ketté. Úgy döntött, hogy mégis megpróbál átkelni rajta, ha lehet még.
De már nem lehetett. A folyó forrásvidékét hamarabb elérhette az égszakadás, mert megduzzadva, dühödten felgyorsulva vágtatott medrében. A sodrással talán még mert volna bírózni Tana, de a szél olyan magas hullámokat kavart a vízben, hogy azonnal letett a próbálkozásról. Más választása nem lévén, északnak fordult, és a folyó partja mentén ment tovább azt remélve, hogy talán talál valahol a sziklás hegyoldalban egy kisebb barlangot, ahová behúzódhatna.
A villámok egyre surubben és hangosabban csapkodtak a közelében, és Tana minden egyes dörgésre ijedten összerezzent. Az eso is egyre erosebben verte a borét, és olyan suruvé vált, hogy lassan már az orráig sem látott benne. A völgyben egyre párásabb lett a levego, és a kialakuló köd még inkább megnehezítette a tájékozódást. A szél taszigálta, gyakran majd fellökte, az esocseppeket az arcába csapta. Védekezésül szeme elé kapta a karját, és így, vakon botorkált tovább, lassan maga sem tudva, hogy hová és miért. A kimerültségtol már gondolkozni sem tudott, csak apatikusan rakta egymás elé a lábait, amíg neki nem ment valaminek.
Az a valami pedig meglehetosen keménynek bizonyult, noha felszínét egy vékony, puha réteg fedte. A keménységet csontok és izmok adták, a puhaságot pedig egy napbarnított bor. Egy férfi mellkasának ütközött neki az arca.
Tana magas no volt, de egész hátra kellett hajtania a nyakát, hogy az elotte álló ember arcába nézhessen. De a suru esoben csak elmosódott foltot látott, semmit le nem olvashatott belole. Az ismeretlen azonban nem is hagyott idot a vizsgálódásra, határozott mozdulattal megragadta a csuklójánál fogva, és maga után húzva elindult egy, csak általa ismert cél felé. Tana botladozva követte, alig tudva lépést tartani vele.
Igyekezetében, hogy utolérje, még azon is elfejtett gondolkozni, hogy valóban bölcs döntés-e követni ezt az ismeretlent, aki akár a viharnál is nagyobb veszélyt jelenthet rá. Más esetben, ha ezen a környéken embert látott volna meg Tana, nagy ívben kikerüli. Ezt az alapszabályt mindenki betartotta, aki nem akart rabszolgavadászok kezei közé kerülni.
Most azonban Tana túl kimerült volt ahhoz, hogy gondolkodni tudjon, és túl elgyengült ahhoz, hogy bárminemu ellenállást tudjon kifejteni. Így aztán követte a férfit, aki csupán pár lépést tett a csatakos füvön, aztán már deszkapallón dobbant a talpa; s Tana pár pillanaton belül egy takaros faház ajtaján belülre került. Az ajtó bezárult, s a vihar kinn maradt; bömbölése zúgássá halkult.

A tuzhely fénye és melege úgy vonzotta a teljesen elázott, átfagyott lányt, hogy habozás nélkül odakuporodott elé, reszketo kezeit a lángok felé nyújtva. S csak ezután nézett fel megmentojére – mert most már annak kezdte érezni a férfit, aki a veszedelmes viharból ilyen békés és biztonságos helyre hozta.
Guggoltából még nagyobbnak tunt a férfi, s magasságával arányosan széles válla, vaskos karja csak még inkább erot sugárzóvá változtatta megjelenését. Hosszú, háta közepét verdeso hajába már osz hajszálak is vegyültek, és szeme, ajkai körül is több apró ránc jelezte, hogy már jócskán túl van élete delén. De kék szeme fiatalosan, barátságosan csillogott, szája sarkában megbúvó kis mosolya megnyugtatóan hatott a lányra.
Az óriás kedvtelve nézegette az elotte kuporgó, hajlékonynak és puhának tuno kis alakot néhány pillanatig, majd megindult, és eltunt egy nyílást takaró függöny mögött.
Tana azonban nem mozdult a tuz mellol; most mindennél fontosabb volt számára, hogy átmelegedjen. Dermedtsége azonban nem akart felengedni, vizes ruhái orizték még az eso hidegét. Irigykedve nézte a férfit, aki kis ido múltán visszatért a helyiségbe, de már láthatóan másik, száraz ruhában. Bal kezében is szövetszeru csomagot tartott, de Tana nem tudta megállapítani, mi lehet az, mert jobbjával újólag megragadta a lány csuklóját, talpra húzta, és maga után vonta a függöny mögé.
Tana nem tudta igazán felmérni, hova került, mert a helyiségben suru félhomály uralkodott, és az óriás pár gyors lépéssel átszelve a szobát egy másik nyílás felé vezette ot. A lány meglepodve vette észre, hogy már nem fából ácsolt falak veszik körül, hanem sziklás folyosón vezet át az útjuk. S mintha a kinti vihar zúgása is erosödött volna. Aztán a folyosó végetért, és egy tágas, fáklyával megvilágított terembe jutottak. Tana álmélkodva nézett körül. Egy barlangban volt, melynek oldalából több forrás is elotört, némelyik vize gozölgött, jelezve, hogy hoforrás. Fából ácsolt elmés szerkezet, afféle csatorna vezette össze két forrás vizét, és varázsolt belole kellemesen meleg homérsékletu vízesést; annak zuhogását hallotta idefelé jövet a lány. A barlang padlóján pici tavacskában gyultek össze a vizek, hogy aztán egy résen át távozzon a fölöslegük. Az óriás a fáklya alatti kopadra helyezte a szövetdarabokat, majd sarkonfordult, és magára hagyta a még mindig álmélkodó Tanát. Alaposabb szemrevételezés után kiderült, hogy egy törülközot és egy, bizonyára az óriás méretére készült inget hagyott ott neki a férfi. Azonnal dobálni kezdte le magáról az átázott ruhát, majd beállt az áldott jó meleg víz sugara alá, hogy végre megszunjön reszketése. Mikor végre minden porcikája felhevült eléggé, szárazra törölte magát, és felvette az inget. Az ujját jócskán fel kellett hajtania, de az alja jóval a feneke alatt ért véget. Felmarkolva vizes holmiját visszatért a tuz mellé, hogy kiteregesse a ruháit száradni. Közben jólesoen nyugtázta, hogy a férfi kitalálta a következo kívánságát: az asztalon forró tea gozölgött a bögrékben, mellette kenyér, sült hús egy tálban. Az óriás intésére tüstént letelepedett, és kiéhezetten vette rá magát a finom falatokra. A férfi teát kortyolgatva mosolyogva nézte ot, majd továbbra is szótlanul elpakolta azt a keveset, amivel már nem bírt megbírózni a lány.
Aztán végre, elso ízben megszólalt:
– Az én nevem Gondo. És te pedig, gondolom, most aludni szeretnél.
Mély, kissé nazális hangja nyugtatóként hatott a lány megviselt idegeire: úgy érzete, a férfi mellett biztonságban van, semmi bántódása nem eshet.
– Tana vagyok. És igen, nagyon elfáradtam. Sokat futottam, hogy ne érjen utol a vihar, de sajnos elkéstem, és már nem tudtam átkelni a folyón, hogy elérjem a falut. Köszönöm, hogy befogadtál. Hálás vagyok érte.
– Szívesen látlak. Régóta élek egyedül, örömmel tölt el a társaságod.
Volt valami a szavakban, és az azokat kiejto hangsúlyában valami hátsó értelem, amitol Tana elbizonytalanodott. Vizsgálódva nézett fel a mosolygó arcba, a fiatalos szemekbe.
– Az én házam a te házad, az étkem a te étked is, az ágyam a te ágyad is – tette hozzá a formális vendégüdvözlo szavakat az óriás, de közben olyan huncut csillogás jelent meg a szemeiben, hogy Tana most már biztos volt benne, mi járhat a férfi fejében.
Elgondolkodva nézett vissza rá. A falujában nem sok férfi akadt, aki meg mert volna kockáztatni egy ilyen célzást neki, Tana híres volt gyors kezérol, és erejénél, bátorságánál talán csak büszkesége volt nagyobb. Tudta magáról, hogy szép, s épp ezért igencsak megválogatta, hogy kit enged az ágyába. De minden válogatása ellenére nem akadt olyanra, akit társául is el tudott volna fogadni, s jobbára egyedül töltötte az éjszakáit.
De most itt van ez a férfi, aki segített rajta, és akinek hálával és köszönettel tartozik. És aki, ha akarná, könnyuszerrel legyurhetné az ellenállását is, lévén annyival erosebb nála. Ugyanakkor biztos volt benne, hogy nem az a fajta, aki szerzi meg egy notol azt, amire vágyik. S hogy ez mennyire így van, hamarosan világossá vált.
– Mindazonáltal, ha jobb szeretnél a tuz mellett aludni, hozhatok neked ide egy és takarót. – tette hozzá elobbi szavaihoz az óriás, látva Tana habozását.
De a lány megrázta a fejét, haja csak úgy röpdösött ide – oda.
– Inkább veled.
– Bölcs döntés – vetett rá egy huncut vigyort Gondo. – Mert bár elszállt felettem jó pár év, de még mindig tudom, hogy mire is van szüksége egy ilyen nonek mint te, a nyugodalmas alváshoz.
Elozo tapasztalatai alapján Tana erosen kételkedett benne, hogy bárki férfi tisztában lenne vele, hogy neki mi kellene ahhoz, hogy o jól érezze magát, de azért rá is átragadt a férfi egyre harsányabb jókedve; végül is biztos jó lesz belebújni annak a két eros karnak az ölelésébe. Gondo hatalmas tenyerével lágyan átfogta a vállát, aztán beterelte abba a félhomályos szobába, amin nem is olyan rég, csak átvonultak. Tana csak most vette észre a sarokban álló fekhelyet. Szótlanul elhelyezkedett a takaró alatt, és várta, hogy a férfi mit fog tenni.
Egy kis ido múltán aztán megállapította, hogy a férfi mégiscsak tudhatja, hogy mi kell neki a jó alváshoz, mert semmi mást nem csinált, csak finom érintésekkel cirógatta a haját, az arcát, mintha egy próbálna álomba – simogatni – és Tana lassan kezdett is belezsibbadni valami félálomszeru állapotba. Aztán a férfi keze lassan lejjebb vándorolt, és a vállát, karjait kezdte lágyan simogatni, a szája pedig Tana homlokát, arcát. A lány egyre kellemesebben érezte magát, tetszettek neki a finom érintések, elozo szeretoi szinte durván vad markolászásihoz képest ez a gyöngédség csodálatosnak tunt. S ráadásul Gondo nem kapkodott, nem feküdt rá rögtön. Hosszan elidozött azzal, hogy nagy tenyerével bebarangolja a lány karját, oldalát, hasát, karcsú combjait, s csak ezek után vándorolt újra feljebb az a simogató, meleg kéz, hogy a melleit is becézgetni kezdje. Érintése oly jóleso volt, hogy Tana meglepodve tapasztalta: szeretné, ha még sokáig simogatnák így. De igazán akkor döbbent meg, amikor a férfi szája ráhajolt a mellbimbójára, és bekapta azt, mint csecsemo az anyjáét, ha szopni akar. S valóban szopogatni is kezdte, méghozzá olyan finoman, hogy a lány hirtelen valami szokatlan bizsergést kezdett érezni az ölében. Ilyet még egyetlen férfi se csinált vele, és ilyen hatással se volt még így rá senki. Hirtelen belévágott a felismerés, hogy valami ilyesmit tudhat a falujabeli, külsore egyébként egyáltalán nem szép Simo is, akinek házából estelente gyakran furcsa zajok hallatszanak ki, s akinek asszonya váltig állítja mindenkinek, hogy az o párjánál nincs különb ember a világon. Álmossága tovatunt, ahogy Gondo most már a másik mellét is hasonló kezelésnek vetette alá, mint az elozot, keze pedig egyre jobban befészkelte magát Tana hosszú combjai közé. Aztán oldalra fordította a lányt, és még jobban magához ölelte. Kézfeje már a feneke fölött a hátát simogatta, ahogy könyökhajlatába fogta a lány ölét, szeméremdombját pedig felkarja finom borével ingerelte. Tana egyre hevesebben mozgott fel s le azon az izmos karon, mert valami eddig nem tapasztalt érzés kerítette hatalmába, s ösztönei azt súgták, hogy így kell tennie. Aztán egyszer csak úgy érezte, hogy már nem bírja tovább ezt a kimondhatatlanul kellemes érzést, meg kellett állnia, miközben elöntötte ot valami édes megkönnyebbülés. Lihegve hanyatlott hátra, aztán kis ido múlva hálával telve simított végig a fölé hajló férfi mellkasán. Valamiért úgy érezte, hogy egy csókot is kellene oda adnia, s mikor engedelmeskedett ennek a késztetésnek, hirtelen kedve támadt végigpuszilgatni azt az izmos testet. A férfi örömtelien felnevetett a ténykedésétol, aztán visszafektette a hátára, és most már tényleg föléfeküdt. Tana tudta, hogy ami most következik, abban neki sok öröme nem lesz, de most nem bánta; úgy érezte, ennyi tényleg jár a férfinak, aki ilyen kedves volt hozzá, és ilyen ügyesen simogatta.
De Gondo megint meglepetést okozott neki: bár hímtagja ott körözött a bejárat körül, de láthatólag esze ágában se volt behatolni. Tana pedig tágra nyílt szemmel fedezte fel, hogy egyáltalán nem is olyan rossz érzés ez neki így. Egyáltalán nem! Sot, egy ido után már szinte várta, kívánta, hogy mégis megtegye, amit szokás. És hogy a férfi nem mozdult beljebb egy pontnál, hát maga kezdett húzódzkodni felé. Aztán egyszer csak azon vette észre magát, hogy egy ritmusban mozognak mindketten, és egyre erosebben élvezi, hogy még több, és még több kerül belé a férfi húsából. És hogy most egyáltalán nem monoton és unalmas döngölésnek érzi az aktust, hanem gyönyöröket felszakító, belülrol éro simogatásnak. Pedig a férfi most már láthatólag csak magára figyelt, és kezdett olyan szenvedélyesen viselkedni, mint mindenki, akivel Tanának eddig dolga akadt. De most ezt se bánta, inkább kifejezetten örömmel töltötte el, hogy o is tud nyújtani valamit cserébe azokért az élvezetekért, amiben eddig is, és most is részesül.
Aztán az élvezet egyre magasabbra csapott benne, úgy érezte, mintha egy csúcsponthoz közeledne, s mikor végre ott volt, megremegett az egész teste, az ágyéka lüktetni kezdett. Gondo még mozdult párat, aztán nyögve meg – megrándult o is fölötte, hogy aztán félig rá, félig mellé boruljon lihegve.
Tana is levego után kapkodva kapaszkodott a vállába, úgy hallgatta mindkettejük vad szívdobogását. Aztán lecsillapodott a dobogás, a légzésük szabályossá vált, de a lány minden tagjában ólmos fáradságot érzett. Miután a férfi kicsúszott belole, behunyt szemmel bújt hozzá, hátatfordítva neki, hogy kényelmesen átölelhesse az az izmos, de gyengéd kar.

A következo percben már mélyen aludt. Olyan mélyen, mint utoljára .