Lillával

December: már magunk mögött hagytuk a győri pályaudvart, a busz békésen fúrta bele magát a koraesti sötétbe. Szinte érezni lehetett a közelgő havazás előszelét. Régen várt békét adtak az ismert kanyarok, a csöndes országút.
A busz belsejében már nyoma sem volt a kintről beáramló hideg csöndnek, sokan jöttek, hozzánk hasonlóan, hogy a vidéki otthonukban töltsék el az a néhány napot, ami az évből még hátra maradt.
Felbukkanó ismeretlen, vagy csak egyszer – egyszer látott arcok, akik Kedvesemet felismerve köszönnek, majd összekulcsolt kezünket látva felém is fordulnak. Rövid, de szívből jövő szavak igazi őszinte mosolyok érnek hozzám.
Már percek óta Őt figyelem Lillát, ahogy tettem már számtalan reggelen. Elgondolkodva néz kifelé, kicsit szigorú, tanárnős az arca. Ilyenkor érzem csak azt a 7 év különbséget, ami közöttünk van, és semmivé olvad, amikor szeret és szeretkezünk, nevetünk, vagy éppen elgondolkodva csendben beszélgetünk egy hosszú nap után. A reggelek jutnak eszembe, amikor békés álmát figyelem és az arcában gyönyörködöm.
Hosszú és nehéz volt ez az év, Neki doktori vizsga, egy külföldi munkalehetőség, ami hosszú távra szól, Nekem itthon a munkanélküliség, segédmunka diplomásan.
A jövőbe vetett teljes bizonytalanság. Az apró kis repedések, amik már megjelentek a szerelmünk páncélján...
Mégis szerelem...
Felém fordul, szinte szégyellem magam a lopott pillanatokért. Valamit megérez az aggodalmamból, csak egy pillanatig néz a szemembe, majd összeszorítja kezem, és hirtelen szájon csókol. Most nem keres rést nyelvével, hogy a szájpadlásomat simogassa, csak az ajkai csókolnak, de erősen, szinte a fogunk is összekoccan. Érzem, hogy forró már a teste, az elmúlt napok rohanása, csak most adja át helyét a hazatérés izgalmának.
Egy kicsit én is otthonomnak érzem már a kicsi, de szeretettel berendezett vidéki házat. A hátsó, hűvös, de otthonos szobát, a nyikorgó ágyat, amit most újra felmelegíthetünk...
Csak egy hosszúra nyújtott pillanat a csókja, aztán a homlokunk és az orrunk hegye ér össze csak. Csak pár szót mond, de nem is azokra figyelek, csak a hangjára, ami mára a részem lett és jobban olvasok belőle, mint a kimondott szavaiból.
– Ne tervezz!
– Ne gondolj!
– Ne félj!
Csak a ma, a holnap és még néhány nap, ami biztosan van még nekünk, nem szabad, hogy bármi más is számítson ezeken kívül.