Irodai pillangók 3. rész - Elemcsere

Amikor beléptem a céghez, nem gondoltam volna, hogy hetekre el fogok majd veszni az iktatások, jegyzések és ellenjegyzések, széljegyzékek és láttamoztatások világában. A hosszú, unalmas kulimunkát csak néha dobta fel egy – egy pajzán kacsintás Bonnie – tól, még csak beszélgetni sem nagyon volt időnk. Pedig szívesen utánajártam volna, hogy mégis mióta tudott arról a párocskáról, akiket pár hete kettesben kifigyeltünk túlóra közben. Arra is kíváncsi lettem volna, mi izgatja őt ebben ennyire, meg arra is, hogy vajon mivel tudnám én felizgatni.
De hát nem nagyon haladtak a dolgok, legalábbis nem úgy, ahogy én szerettem volna. Volt vagy két vállalati buli, amin a nagyfőnökök elmondták, milyen nagyszerűen alakul minden, és mennyire szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy egy ilyen rátermett és és elhivatott teamben dolgozhatunk. És ilyenkor a nagy beszédek után mindig volt egy kis eszem – iszom – szórakozás az épületben, pár percre össze tudtam simulni Bonnie – val, de ettől eltekintve nem kerültem közelebb hozzá.

A túlórák egyszer tönkretesznek. Nem is igazán az esti munkavégzés a gond, hanem inkább a tétlen , amíg várni kell, hogy a japánok a világ túlsó felén felébredjenek, és válaszoljanak az e – mail – ekre.
Így telt az az este is, amikor már az egész irodaház kihalt, csak én húztam benn az igát. Vagy legalábbis azt hittem. Beállítottam valami Internetes rádiót, fülembe dugtam a fülhallgatót, és kényelmesen hátradőltem az ergonómiailag kialakított székemben. Végiggondoltam, mi vár rám otthon, mit kéne venni egy jóféle vacsorához, hogy aztán reggelre is maradjon belőle, és többé – kevésbé éber állapotba hozzon a másnapi munkakezdéshez. A rádióban éppen egy réges – régi Beatles – sláger ment, amikor zajt hallottam.
Bonnie lépett az irodámba, kis fekete miniszoknyájában és térdig érő csizmájában. Kissé piros volt az arca, és a háta mögött tartott valamit. Letéptem fejemről a fülhallgatót.

– Sejtettem, hogy benn vagy ma éjjel – mondta mosolyogva. – Az ingatlanszerződés – tervezetre várod a választ?
– Igen, és közben remekül szórakozok. Gondolhatod...
– Aha – mosolygott. – Figyu, tudnál segíteni egy kicsit? Jól jönne most a híres műszaki érzéked... – Egy kicsit közelebb lépett az asztalomhoz, de a keze még mindig a háta mögött volt.
– Na miről lenne szó?
– Hát... szóval... ki kéne cserélni az elemet ebben, de nem szeretném, ha kiröhögnél...
– Adjad... – sóhajtottam fáradtan. – Essünk túl rajta.