A táncospár 3. rész

Kora reggeli busszal indultunk a nagyihoz. Mire megérkeztünk tikkadt forróság öntötte el a falut. Nagyi a diófa alatt üldögélt az árnyékban Csaba testvérrel, egy már 80 év körül járó Ferencesrendi baráttal, kit pici gyerekkorunktól ismertünk. Sokszor találkoztunk vele, gyalog járta a pusztát, minden tanyára benézett, elemózsiát gyűjtött és elbeszélgetett az ott élőkkel. Most is ilyen körúton lehetett. Kedvesen köszöntöttük egymást és illendőségből leültünk közéjük. Csaba testvér néhány kedves, bevezető mondat után egyből apura terelte a szót.
– Gyerekek! Hallottam a szomorú hírt, Édesapátok elvesztését. Tudom nehéz ezt feldolgozni, nehéz erről beszélni, szembenézni vele, hogy már nincs többet, de strucc módjára nem szabad fejeteket a homokba dugni és menekülni előle. – Hatásszünetet tartott, miközben Kittivel a könnyeinket törölgettük és a földet bámultuk. – Az Úr tudja miért szólította magához és mivel jó ember volt most már az Ő szolgálatában van az Ő jobbján és fentről terelgeti az utatokat. Ne meneküljetek a gondolat elől, ne zárkózzatok be, éljétek tovább , vidám életeteket. Nagyszülőtök mindig panaszkodik, hogy szomorúak vagytok, nem nevettek, nem hancúroztok. Ez nem helyes. Édesapátok sem ezt szeretné. – fejezte be és kérdőn nézett ránk. Tudtam, a válaszunkra vár.
– Csaba testvér! Higgye el nem zárkózunk be, nem menekülünk a gondolat elől, de nagyon nehéz elfogadni, hogy nincs többet, hogy nem dorgál meg minket, hogy nem segít, nem mosolyog ránk – szólaltam meg.
– ! Most is itt van, most is mosolyog rátok, most is segít. Nem hiszem, hogy van olyan nap, olyan óra, hogy ne jutna, ha csak egy pillanatra is az eszetekbe. Biztos vagyok benne, hogy bennetek tovább él, mindig veletek van. Az Úr a tudója miért kellett ily korán magatokra hagynia, lehet pont ez a próbatétel, a TI sorsotok mit Ő rátok kiszabott – válaszolta csendes kifakadásomra.
– Szerintem ez nem próbatétel, hanem büntetés – mondtam ki félhangosan gondolatomat, min meg is lepődtem oly akaratom ellen volt.
– Miért gondolod ezt fiam? – kérdezett vissza.
Sokáig hallgattam, tudtam az igazat nem mondhatom el.
– Tettünk olyan dolgot a húgommal ami főben járó bűn, ami megbocsájthatatlan és ez a büntetésünk, hogy elvette az apánkat – fejeztem be.
– Tévedsz . Ha az Úr úgy találja nem tetszőt tesztek, azért nem