Irodai pillangók 2. rész - Team - building

Kíváncsian vártam már a híres team – buildinget. A kollégák sokat beszéltek róla, és a belső levelezésen is gyakran kaptunk egy – egy hírt a szervezéssel kapcsolatban. Úgy vettem észre, megpróbálják felkelteni az érdeklődésünket, ezért mindig csak egy kis információmorzsát hintettek el. Egy idő után a liftben is megjelent pár plakát, hirdették, hogy kinél lehet jelentkezni. Én persze réges – rég leadtam már a jelentkezésem, kíváncsi voltam, kiket ismerhetek meg az eladdig arctalan munkatársak közül. Azt is reméltem, hogy kicsit összemelegedhetek majd a team – building utáni bulin Bonnie – val. Sőt, ki tudja, hátha valami spéci feladatot kapunk, amit napközben ketten kell megcsinálnunk, akkor meg pláne...

De semmi sem úgy alakul, ahogy elterveztük. Mint kiderült, a team – building helyszíne egy kis tábor volt a várostól nyugatra a hegyekben. Valaha diáktábor működött itt, de egy michigani vállalkozó megvette, és átalakította. Olyan nagy cégek rendezvényeit szervezte ide, mint a miénk. Volt egy pár faház egy tisztás szélén, meg egy nagyobb üvegezett kőépület, amiben össze tudtunk gyűlni. A teljes nap idiótaságokkal telt a fák között: öt – hat fős csoportokban kerestük a kincset, mindenféle pitiáner feladatot kellett elvégeznünk, hogy megtaláljuk a nyomokat. Amikor könyékig kellett benyúlni egy kiöregedett fa nyirkos odvába, elment a kedvem az egésztől, de legalább összehaverkodtam két sráccal az informatikusrészlegről, úgyhogy utána végigröhögtük az egészet. A csapat vezetője, akit egy csapatépítéssel foglalkozó cég küldött, majdnem megőrült tőlünk a nap végére, és megfenyegetett, hogy a feletteseink tudni fognak erről. De mi csak nevettünk, főleg, hogy mindenkinek a nyakában valami vicces álnév lógott, ami állítólag "jellemez minket". Ezt is a csapatépítők találták ki még reggel.

Nagyon örültem, mikor végre megérkezett az este. Behúzódtam a kajámmal egy üres sarokba, és a vacsora közben végig Bonnie – t kerestem, de nem láttam sehol. A főnökeink elmondták szokás szerint, hogy mennyire büszkék, hogy a csapatunk részei lehetnek, mennyire jó munkát végzünk, mennyire elégedettek az ügyfelek, és így tovább, és így tovább. Eleinte még szórakoztató volt, de amikor huszadik alkalommal is ugyanezt mondták mindenféle lényeg nélkül, akkor már elengedtem a fülem mellett az egészet.