Nem vagyok egy leányálom

Minden anyának a saját a legszebb, szokták mondani. Én ez alól alighanem kivétel vagyok. Rám inkább talán az a leírás illik, hogy egy fokkal szebb az ördögnél. A lábaim ixek, az orrom, mint a sasé, a füleim klepák, az arcom csupa ragya, a fejem aránytalanul nagy, a testem annál kisebb és csupa szőr. A megőrzött fotók alapján kisbabának sem voltam sokkal különb. Dehát a szüleim se voltak valami szépségek, így hát nem kell csodálkozni rajta, hogy ilyen lett szerelmük gyümölcse.
Az igazi tragédia akkor következett be, amikor a kishugom megszületett: ő sem sikeredett jobbra, már pedig egy kislány esetében ez komoly hátrány. Na, majd kivakarodik, biztatták a szüleimet. Hát nem vakarodott ki, megmaradt csámpásnak, nagyorrúnak, mint én, alakra sem volt valami nőies s a hangja is legjobban a rekedt varjúéra emlékeztetett s szerintem a fejében sem volt minden kerék a helyén. Amúgy kedves volt mindenkihez, afféle jámbor természet, de az emberek igyekeztek minél távolabb tartani magukat tőle.
Hát ilyen adottságokkal indultunk el az élet tövises ösvényén.
Nem tudom ezért-e, vagy különben is hajlamosak voltak rá: anyánk mind gyakrabban az italban keresett vigasztalást, apánk meg a kurvákban. A sok ivászat anyánkat rövidesen a sírba vitte s mi ott maradtunk egy züllött férfi mellett. Nevelőotthonba helyeztek el bennünket, ahonnan csak akkor kerültünk ki, amikor már nem jártunk iskolába s én utcaseprőként elhelyzkedtem. A húgom is kapott állást: egy étteremben vették fel vécésnéninek. A keresetünk nagyon kevés volt, de azért megéltünk valahogy, mert én a cégnél, a húgom pedig az étteremben kosztot is kapott. Ő leginkább még haza is csempészett egy kis ennivalót, hogy apánknak is legyen mit ennie – ekkor ugyanis újra egy fedél alatt laktunk vele. Mi férfiak a szobában aludtunk, Erzsi pedig a konyhában egy diványon. Nekem csak olyankor kellett mellé kiköltöznöm, ha apánk valami nőcivel állított haza, ami mind ritkábban fordult elő, mert azok a ringyók aligha a két szép szeméért álltak vele szóba. Gyerekkoromban gyakran átkukucskáltam a kulcslyukon, hogy meglessem, mi történik odaát, de később már kevésbé érdekeltek az események. Az áthallatszó zajokból mindig kitaláltam, hogy mit csinálnak, s én, ha a húgom éppen nem volt otthon, elővettem a fütykösömet s eljátszadoztam vele.