Diadalív, a kezdet

Zsuzsa a diadalív városában lakott, Soroksáron dolgozott. Határozott, jó kedélyű elegáns asszony, de szőke. óta azt hallottam, hogy a fekete, sötétbarna, vagy vörös hajú nők az igaziak. Anna volt az etalon. Zsuzsa tehát szóba sem jöhetett volna. Elvileg.
Abban a bizonyos irodában, egy íróasztal állta utamat, egy szigorú tekintetű nő kérdezte, mit keresek. Mosolytalan arcáról leolvastam, mennyire utálja, hogy békés semmittevésében zavarom. Szakállamtól meg végképp undorodott. A következő helyiségbe küldött.

Végre hellyel . Egy perc sem telt el, és valahogy az volt az érzésem, valaki figyel. Hátra fordulva, két sötétkék mágnes vonzásában találtam magam. Szerencsére az ügyintéző öregecske hölgy nem találta az iratot, mert a nyakam úgy maradt, nem tudtam visszafordulni, a festetlen, félig nyitott, nedves ajkak fénye valami ősasszonyi kívánság üzenetét csillogták. A kivillanó fehér fogak közül velőmet borzoló alt hangok rezegtették szívdobogásomtól már így is hangos dobhártyámat. A kék szemek pillanatra elengedték káprázó pillantásomat, és megállapodtak szakállamon, a természetes-vörös csillogó ajkak mozgásából megállapítottam, hogy hozzám beszél, mert elbűvölő mosolya továbbra is felém csillogott, Már nem a szakállamat bűvölte, a számon vibrált a vágyó tekintet.
– Kérem, az irattárban van a számla.
– Ha kell, egy hétig ülök itt várva!

A számla előkerült, én támolyogva mentem az ajtón át a melegtől párolgó udvarra.
Tanácstalanul álltam, meg kell ismerkednem ezzel az ékszerrel! Az alt hang csengve bongva rezegtette koponyámat, valahol az agyam hátsó részében zengett ismét.
– A városba megy? Kocsival van?
– Igen, megyek sebbel, lobbal!
– Elvisz, netán gyalog menjek?
– Kérdezhetne ennél szebbet?
A táskája már a kezében volt. A kocsit sem találtam izgalmamban! Csak a fehér bőrű lábak után indultam. Most meggyőződhettem, ha van tökéletes alak, akkor az övé az. A parkolóban álló jármű ajtaját nehezen tudtam kinyitni.