Bűnbánat

Nem tudom mióta ülök már a kocsiban. A törlő rendületlenül csiszatolja az ablakot, az esőcseppek kopognak a szélvédőn. A kormányt markolom, gyűröm az átmelegedett bőrréteget, szívem kalapál. Légszomj kerülget, próbálok lehiggadni, nem megy. Már vagy századszor nézek fel az ismerős ablakra. A függönyön keresztül elmosódott alak mozgását látom. Újra bíztatom magam, ki kell szállni a kocsiból, és elé kell állnom.

Nem merek. Nem bírok a szemébe nézni, elsüllyedek a szégyentől. Homlokomat a kormánykerékre teszem, néhányszor odaveregetem. Fejfájáson kívül nem érzek mást. Erőt veszek magamon, kezem az indítóra siklik, elfordítom a kulcsot. Az ablaktörlő leáll, a világítás kialszik. Kinyitom az ajtót, kiszállok. A kapualj alá sietek, de ez a pár méter is megteszi a magáét: bőrig ázom a zuhanyszerű záporban. Hátrasimítom nedves hajamat, benyitok a lépcsőházba. Rutinosan megyek fel a harmadikra, befordulok a megfelelő folyosón, megállok az ismerős ajtó előtt. Szuggerálom a kukucskálót, érzem, hogy meglódul a szívverésem, hangosan kapkodom a levegőt. Kezemet ökölbe fonom, kopogásra emelem. Az ajtó előtt 2 centivel áll meg a levegőben, szinte megdermedek. Képtelen vagyok befejezni a mozdulatot. Átvillan az agyamon mennyi-re furcsa képet festhetek, amint ott tipródom. Mikor elszánom végre magam a mozdulatra, kinyílik előttem az ajtó, megzavarva koncentrálásomat. Ijedtemben hátrébb lépek, a sikítást elfojtom. Dancen is meglepődik, hátra hőköl. Kezében jókora szemeteszsák dudorodik. Talán csak egy pillanatig bámuljuk egymást rökönyödötten. Aztán észreveszem, hogy kezem még mindig a levegőben lóg, gyorsan leeresztem. Dancen tartása is lazul kissé.
– Szia – nyögöm.
– Szia – válaszol. Ellép mellettem, a szemétledobó felé indul. Kinyitja a ledobó ajtaját, belerakja a zacskót és visszahajtja. Hangos zúgással zuhan a hulladék az alsó konténerbe. A ítélve jó pár is lapulhatott a csomagban. A srác elindul visszafelé, kezét porolja. Megáll az ajtóban, nekidől a félfának. Amolyan "na mondjad" arckifejezéssel néz. Nem igazán tudom mit mondjak, azt hittem majd a helyzet hozza a szöveget, de ez még várat magára.
– Zavarlak? – kérdezem bizonytalanul. Észreveszi idegességemet, furcsán néz rám.
– Nem. Gyere be – kitárja az ajtót, belépek. A küszöbön állok meg, nem invitál beljebb.