A sárga sapis hapsi

Ötödik keréknek éreztem magam ezen a . Ugyanis tényleg öten utaztunk ide, de míg a másik 4 fő 1 – 1 párost alkotott, én meg senkivel sem, bizony érezhettem is magam éppen fölösleges ötödiknek.
Közülük az egyik páros igazán profin sízett, ők a felvonók indításától kezdve a pályán voltak, lehetőleg a fekete pályákra mentek, és élvezték a száguldást, a mozgást, míg a másik páros jó sokáig heverészett otthon, azt várták, hogy mi mindannyian hagyjuk el az apartmant, és akkor ők még lenyomtak egy élvezetes numerát, mielőtt nagy kényelmesen overallt húztak volna, hogy dél felé kijöjjenek, lehetőleg a piros jelű pályára. Nekik nem annyira a síelés jelentette a nagy örömöt, hanem inkább az egymásban való elmerülés. És merülgettek is szorgalmasan.

Nekem nem volt partnerem a felvonózáshoz se, de nem számit, mert úgy álltam be a sorba, hogy mindig odasodródjak valaki mellé. Kétüléses felvonó járt, mindig akadt aki mellém ült, ez nem szimpátia dolga, csak helykihasználás.

Egyik délelőtt egy olyan pasi sodródott mellém, aki nagyon jókedvű lehetett, mert míg emelkedett a felvonónk, dudorászott mellettem végig. Nem ismertem föl, hogy mit dúdol, gondoltam, valami helyi sláger lehet. Amúgyis egy víg kedélyű hapsi lehetett, mert a fején egy olyan mókás sárga sapka volt, aminek öt ágban csücskösödött ki a teteje, és mind az öt csücskön egy – egy pufi bojt volt, s ahogy mozgatta a fejét, a bojtok billegtek. Amikor a vizsgálódásom során visszanézett rám, zavartan elkaptam a tekintetem, – tényleg, mit bámulom ilyen feltűnően? Mókás sapka, jó kedély, de nem kell úgy kiesni a szememnek, na!

A felső végállomáson kiléptünk a felvonóból és ő akkurátusan kezdte rendezni az öltözékét, becsatolta a sícipője megnyitott csatjait, fölhúzta a sárga kesztyűjét, ráérősen igazgatta, feszítette a tépőzárját. Pedig meg akartam volna nézni, hogy milyen ügyesen síel, de már nem lehetett tovább feltűnés nélkül várakozni rá, kénytelen voltam elindulni magamban.

Mindjárt az elején jó meredek szakasszal indított a pálya, és egy – két forduló után máris beláthatatlan távolságra jutottam. Megállva visszanéztem, hogy jön-e már a mókás sapkás, de egészen üres volt a hegyoldal. Vagy el sem indult, még odafönn tollászkodik, vagy elindult, de annyira lassan jön, hogy nem fogom megvárni és meglátni, hogy miként megy neki. Völgyirányba fordultam, aztán nekieresztettem a gravitációnak.
Imádom, amikor így zúdulok lefelé, apró takarékos mozdulatokkal élezek a léceimmel, kis íven kanyarodok, és mihelyt tényleg kanyarodnék, máris az ellenkező irányba teszem a súlypontomat, és tüstént érzi is a lécem, hogy hol balra, hol jobbra vigyen. A talpak alól surrogva verődik föl a kevés hó, ami a ratrakolás után egyáltalán fölverődhet. Mert egyébként a gép olyan simára és keményre tömöríti a pályát, hogy nem kell aggódnom, hogy váratlanul mély laza hóba siklom, amibe aztán belesüllyedhetek, s lefogja a tempómat.
A pálya végén aztán van egy síugrósáncszerű meredek szakasz, hosszú kifutóval. Ott, aztán muszáj maximumra gyorsítani, mert ha nem ereszteném el a tempót, hanem fékezgetnék folyton, akkor a sánc aljában a kifutóra már nem maradna akkora lendületem, ami a síházig elvisz, hanem csak lelassulnék, és kénytelen lennék bottal taszigálni magam, vagy lépegetni a felvonóig. Mindkét megoldás fárasztó, szóval inkább a kellő tempóra gyorsulást szoktam választani. A térdeimre rászoritom a könyökömet, mélyre guggolok, és mint a golyó, úgy lezúgok. A kifutón is összegömbölyödve folytatom, hogy minél kisebb légellenállással fékezzen a szembeszél.

Visszapillantottam a pályára, de a sárga sapkásnak nyoma se volt sehol.
A síházhoz érve betipegtem a sor végére, nem voltak sokan. Amikor rám került a sor, piros nadrágban egy kövérkés lány állt mellettem, máris beültünk a duplaszékbe, és a folyamatos drótkötél húzta is az ülőkénket, s ellendültünk a talajtól. Léceimet ráemeltem a lábtartóra, biztonsági karfát magam elé húztam, következett egy 20 perces tájban gyönyörködős, nyugodt üldögélés, amikor az előbbi adrenalin túlcsordulásom visszacsitulhatott. A nap szikrázóan sütött, a fenyőkön vastagon ült a hópárna, és csillogott a napfényben. Mélyre tüdőztem a metsző levegőt, mindezek összegzéséül átjárt az öröm.

Aztán a fölső végállomáson kiléptünk, a lány visszahúzta a fejére a sapiját, és már lendületesen indult is a völgy felé. Aztán meg én is.

Alig jutottam túl az első meredek szakaszon, egy komolyabb balkanyarba bedőltem éppen, amikor a kanyaron túl azt láttam, hogy porzik a hó, valaki éppen hatalmas cigánykereket hányva, minden önkontroll nélkül repül, lécei szanaszéjjel, egyik botja balra, másik jobbra, az illető meg fekve maradt a hóban.
Gondoltam, hogy a felvonón velem utazó lány lehet az, s ahogy harántsiklásban odacsúsztam mellé közvetlen, akkor láttam csak, hogy nem az a lány fekszik ott, hanem a dudorászós pasi bukott. Sapkája leesve, bozontos haja csupa hó, s nem mozdult. A feje a völgy irányában, úgy aztán fölállni se lesz egyszerű, meg kéne fordulnia, hogy a lábai legyenek lefelé. De nem mozdult. Odahajoltam közelebb, az arcából kisodortam a tincseit – de mit mondjak neki, én nem tudok olaszul se, meg angolul se nagyon, de ami keveset mégis tudok, ilyenkor az se jut az eszembe. Inkább csak magyarul kérdezem tőle, hogy:
– Baj van? Fájdalmai vannak? hívjam a hegyi mentőket?
Nem felelt, de megrázta a fejét. Aha, ezek szerint ért magyarul.
– Jól van? Nem tört semmije? Segíthetek fölállni? Félre kéne húzódnia, mert jönnek a többi síelők és elgázolják, ha csak itt hever. Fogja meg a kezemet, felhúzom.
Nem felelt, de nem is mozdult. Lehúzva a kesztyűmet, az arcához nyúltam, félrekotortam a haját. Jóképű egyébként, de most vészhelyzet van, ilyenkor nem pasizunk!
Fogtam a csuklóját, megpróbáltam húzni. Kizárt dolog, hogy meg tudjam emelni, ha nem segít. Ahogy erőlködve húztam volna, megcsúszott alattam is a léc, és kidűlt az egyensúlyom, nem is tudtam megtartani magam, hanem teljes mivoltomban rázuhantam a férfire, aki ettől nagyot nyögött:
– Jaj! Mi van már, ha magamtól nem töröm ki a nyakam, akkor agyonüt, vagy kiszoritja a lelkem?? Már mindenféle gyilkosok itt síelhetnek a hegyen? – kérdi, de közben vigyorog.
Azért annyira nincs jókedvem, hogy viccelődjek vele, hanem csak hempergek a mellén, ahogy megpróbálok a másik oldalára gördülni, hogy legalább én fölállhassak, mielőtt jönne valaki, aki a kanyarból nagy tempóval előszáguld, és itt fekszünk egymás hegyén – hátán, torlaszolva a pályát. Leszúrtam a botot a hóba, rátámaszkodva egy pillanat alatt talpra álltam megint, de ő nem, csak fektéből nézett engem, és mosolygott. Kedves mosolya volt, de ennek ellenére sem tetszett, hogy nem tápászkodott föl.
– Nos, akkor segítsek fölállni?
– Fölállok én magamtól is, ha olyan a helyzet, vagy ha olyan lány kéri..
. – de nem mozdult, csak évődve vigyorgott.
– Akkor csak rajta, álljon föl egyedül! – vetettem oda végül, a türelmem elfogyott, és a völgy irányába fordulva leszáguldottam a hegyről.

A felvonóban ülve aztán csak újra visszakalandoztak a gondolataim erre az illetőre. Lehet, hogy egyáltalán nem is tud síelni, inkább a kék pályán lenne a helye. De mégis nekivágott ennek a komolyabb pályának, most meg nehézségei vannak, nem bír lejönni onnét. Hm. Most akkor meddig marad ott, egyszer csak le kell jönnie.
Ismét nekiindultam a völgynek, de nem mentem nagyon gyorsan, mert számitottam rá, hogy valahol itt fekszik a havon, figyelni kell! Nagyjából a pálya közepén értem utol. Békésen üldögélt a majomfogó háló tövében, az egyik hóágyú közelében, és nézelődött.
– Elesett megint?
– Dehogy! Csak magát várom, hogy jöjjön újra, egy kicsit rám hasalni, ahogy az előbb csináltuk. Egészen jó figura, csak nem kéne a síléc az ember lábára, mert az csak útban van.
Elengedem a fülem mellett az évődését.
– Úgy látom, jól nyelvel! Boldogul egyedül is?
– Nyelvelek? Hm. Persze, jól nyelvelek! De egyedül nem megy, jobban boldogulnék magával. Tudna segíteni, hogy boldoguljak?
– Most először próbálja?
– Mármint mit? Boldogulni egyedül, vagy sielni? – és megint kajánul vigyorog, nyilván egészen más hátsó gondolatokat görget a fejében.
Összenézünk, és pontosan tudom is, hogy miféle hátsó gondolatai vannak, látszik az egész tekintetén, meg ahogy .
– Egyedül van itt – kedves?
– Szinte. – ö ö ö – Nos, nem áll föl?
– Már fölálltam – mondja félvigyorral, de még mindig ül a hóban.
– Na, akkor vágjon bele. Mehet!
– Mehetek? Azt mondja?
Kicsit , hogy ő másról beszél, meg aztán mit mondhatnék erre én? Zavarom egyre nő.
Kifogyva a szóból inkább ismét a völgyirányba fordulok, s már megyek is, otthagyom megint.

Már csak újra a felvonóban ülve jut eszembe, hogy el kellett volna mennem a wc – re, de a pasi kiverte a fejemből, most aztán még vigyázhatok ezügyben is, nehogy valami váratlan ugratóra, döccenőre menjek, mert a rázatás nem tenne jót most. Legkritikusabb lesz a meredek síugró sánc, ahol majd előregömbölyödve slusszban jövök le, és a nehézségi erő úgy lenyom, mintha mázsás lenne a hátsóm. Alig birok fölállni a guggolásból, komoly erő kell, hogy fölegyenesedjek.

Végig figyeltem a pályán, de sehol nem láttam őt. Vagy leröpült, vagy lesíelt mégis, vagy lehozták a hegyimentők.

Mikor leértem a siházhoz, kioldottam a kötést, kiléptem a lécemből, és épp a két lécet egymásnak fordítva készültem összeszorítani őket, hogy a két sifék egymásba akadjon, s ezáltal a lécek stabilan rögzüljenek egymáshoz. Figyelmetlenségemben közécsíptem az ujjamat. Az éles kantni úgy megnyomta, hogy a váratlan fájdalomtól nagyot kiáltottam, kétségbeesetten, jajveszékelve rázogattam a sérült kezemet.

Hogy honnét úszott mellém az a pasas, nem is tudom, de máris mellettem állt, elkapta a csuklómat, és puszilgatni kezdte a meggyötört ujjamat. Mint kisgyerekkoromban anyám, ha játék közben elestem. Anyám máris osztotta rá a "gyógypuszit", hogy attól majd nem fáj tovább. Elnevettem magam a hasonlaton, de nem húztam vissza a kezem.
A gyógypuszik eleinte csak az ujjamra érkeztek, aztán a tenyerembe is, a kezem élére is, de amikor az ujjaim tövébe betolta a nyelvét, úgy elgyöngültem tőle, hogy ez már messze nem a gyógypuszi érzület volt. Egészen másféle érzület. El kezdett tőle zsibbadni az ölem.
Szorosan egymáshoz nyomtam a combjaimat (hogy elgyöngültségemben nehogy már itt), ugyanakkor nagyon kellemesen érintett, ahogy összeszorítottam az ágazatot, közben meg izgató csókok hulltak a tenyerembe, ujjaimra meg a csuklómra. Nem húztam vissza tőle, nem is tudtam volna. Annyira élveztem a markom cirógatását, hogy képtelen voltam megmozdulni, reagálni. Az egyetlen reakcióm annyi volt, hogy elgyöngülten reszkettem, mint akinek pudingból van a térde. Behunytam a szemem és megszűnt a világ.

Ő is érezhette, hogy mennyire érzékeny pontomon ingerel, mert ahelyett, hogy felhagyott volna vele, még inkább felderítette. Az ujjaim köze volt a legvibrálóbb, egészen erotikus képzettársitások úsztak be nekem, és ettől egyre erősebben szorítottam a combjaimmal. Kicsit lazábban, de aztán ismét erősen megfeszítettem.
Amikor abbahagyta, csalódottan nyitottam föl a szemem.
– Már nem is fáj, ugye? – mosolygott.
– Micsoda? – sokkal hosszabb volt a reakcióidőm, mint máskor lett volna, mire fölfogtam, hogy az ujjamról kérdi.
– Meggyógyult, köszönöm. – mondtam, s perdültem is félre az ormótlan sícipőben és elmasíroztam a wc – k felé.

Amikor magamra zártam a fülkeajtót, kicsit odasimogattam az ágazatba, hogy biztos legyek benne, hogy tényleg az lüktet-e ilyen hevesen, vagy csak képzelem? A tenyeremen még ott volt a csókja, a nyelve, én meg azokat a csókokat odasimogattam a lábam közé. Persze, hogy éreztem a lüktetést. Egészen intenzív volt. Nem hagyhattam, hogy így vergődjön, egy kissé meg kellett simogatni, hogy elcsendesüljön a dobolása. Ám ahelyett, hogy megnyugodott volna, inkább valami újdonság kezdetének tekintette a kezeim érintését. Ösztönösen közelszorítottam a combjaimat, és a közéjük szorult kézfejemet satuba fogtam vele. Kicsit még simogattam erősebben, és arra a területre koncentrálódott minden figyelmem. Amennyire csak lehetett, fokoztam a simogatáson is, a szorításon is, de még erősebben szerettem volna.
Hirtelen lecsaptam az ülőke fedelét és ráültem, erősen hozzászorítottam az ölemet a deklitetőhöz. A fölső testemmel dülöngéltem kicsit, de jelentősebb inger volt, ahogy az ágyékomat nekinyomtam, nekidörzsöltem a fedélnek, közben meg az ujjammal (a frissiben csókolt ujjaimmal) tovább nyomogattam a környéket.
Már majd , annyira feszített az időszerűvé vált ürítési késztetés, de nem lehetett abbahagyni, amit műveltem, mert már endorfinnal telítődtem, és a másik késztetés sokkal intenzívebben követelt... hmmm... Keményen nekiszorítottam az ágyékomat a deszkának és erősítettem a dörzsölődésen meg a tempón is.
Nem először csinálom így, bár viszonylag sokáig tart, de addigis – mig vége nem lesz – nagyon élvezetes művelet.
Hirtelenjében végigborzongatott egy heves remegés, kiszakadt belőlem a sóhaj, előreesett a fejem és leeresztettem a feszültség múltán ellazuló vállaimat is.

Aztán némi kis pihegés után mégiscsak fölálltam, hogy letoljam a sínadrágot, és végül is, ha már itt vagyok.

Elrendeztem a holmijaimat magamon, s botorkáltam kifelé az ajtón, hát a síléc tartó állvány mellett ott ácsorog a kézcsókolós pasi. Ahogy rápillantottam fülig vörösödtem. Nem csak halvány pír volt, hanem maga a mély bíborszín, amennyire zavarba jöttem arra a gondolatra, hogy biztos sejti, hogy mit műveltem az összecsókolgatott tenyeremmel az imént.
A kezemre néztem – ő is. És érte nyúlt. (Jaj, most nehogy az ajkához húzza
! )
Megfogta, és az arcához húzta, és ismét kis puszikkal szórta teli.

Az erősen erotikus gondolataimtól annyira zavarban voltam, hogy nem mertem hagyni tovább. Ne szagolgassa, ne nyalogassa, mert ez már itt nyíltszíni szex.
Visszahúztam a kezem:
– Már nem fáj annyira, köszönöm a gyógyítást. – Egészen rekedt volt a hangom, ahogy mondtam.
– Folytatnám szívesen! Nagyon szivesen!
– Helyrejöttem, köszönöm – válaszoltam vissza (egészen zavarban voltam), s nyúltam a síléctartó állványra a felszerelésemért.

Elfordultam, s nem is néztem vissza, hogy milyen arcot vág, vagy készül-e mondani valamit.
Még mindig égő fülekkel kibotorkáltam a síház elé, beleléptem a kötésembe, nagyot csattant, amikor magába fogadta a síbakancsomat.

Betipegtem a sorállók közé, és nem néztem vissza arra a mókás sárga sapkásra, aki olyan finoman csókolgatta a tenyeremet.

A felvonóban ülve még hosszan nézegettem a kezemet. A becsípett ujjam vöröslött, de az egész tenyerem is meglehetősen piros volt, mint aki lázas izgalommal emlékszik vissza az elmúlt negyed óra eseményeire.

Aztán a sítábor ideje alatt többé egyszer sem láttam a sárga sapkást. Vagy másik pályára járt el, vagy más időbeosztásban mint én, vagy már hazautazott, vagy lehet, hogy nem is volt itt semmiféle tenyércsókolgatós férfi, csak ábrándoztam egy kellemeset.