Kurvából nem lesz szalonna

Barátságosan sütött a napocska s én, hogy az időt elüssem, erre-arra kószáltam a városban s bámultam a szemem elé kerülő nőket, főleg a fiatalabbját, azok közül is a csinosabbakat. Alul kezdtem az értékelést, a bokáknál, a fejig leginkább már el sem jutottam. Épp egy átlagon felüli példány osztályozásával voltam elfoglalva, amikor a szembejövő hölgy felkiáltott:
– Szia, Vugibugi! (Ez vagyok én. ) – s még mielőtt a fejéig értem volna, már a nyakamban éreztem az ölelését. Ijedelmem csak a pillanat tört részéig tartott, mert az orromat megcsapó kölni viselője egy vörösbarna hajú szépség volt, Gizike, egykori iskolatársam. Tudtam, hogy Budapesten él, de egyetemi éveim alatt egyetlen egyszer sem sikerült vele összetalálkoznom, pedig nem bántam volna. Állandóan csak ő járt az eszemben, de ahhoz már nem volt bátorságom, hogy a szüleitől elkérjem a pesti lakása címét. Ugyanakkor, bevallom, egy kicsit féltem is a vele való találkozástól. Mit szól majd, talán nem is akar velem szóba állni, mert hát soha sem voltunk mi olyan közeli kapcsolatban egymással. Most meg itt van, csimpaszkodik a nyakamba!
– Hogy kerülsz ide?
– Hát csak feljöttem valami hivatalos ügyet elintézni, de azt mondták, hogy jőjjek később, és most sétafikálok. Te talán errefelé laksz?
– Nem, de ma szabad napom van s bejöttem a városba, hogy vegyek magamnak valami ruhafélét. Gyere velem, majd segítesz kiválasztani.
Közvetlensége teljesen ledöbbentett s szó nélkül vele tartottam. Sorra jártuk a butikokat s az én dolgom csak az volt, hogy véleményt mondjak a felpróbált ruhákról. Én már a legelsőt megvettem volna, de azért szívesen megbíráltam a többit is, Gizike tökéletes alakja mindegyikben jól érvényesült. Úgy egy óra elteltével, fájó szívvel, de el kellett búcsúznom:
– Ne haragudj, de én máris elkéstem. Itt kell, hogy hagyjalak. Örülök, hogy találkoztunk. (Mi az, hogy örülök. A szívem egész idő alatt a torkomban vert a boldog izgalomtól. )
– Kár, mnodta, de tudod mit? Ha végeztél, gyere el hozzám, majd kibeszélgetjük magunkat. Itt a címem, s még egyszer köszi, hogy elkisértél – s azzal megint a nyakamba ugrott.
Az első gondolatom az volt, hogy nem megyek el hozzá. De aztán megszólalt bennem a : Talán csak nem félsz? – s taxiba ültem.