A szerelmet tanultuk 9. fejezet - Vizsga előtt

Abban az évben az oktatási miniszter döntése alapján, péntekre esett az utolsó tanítási nap. Kíváncsian vártam, mikorra tervezi Ági az utazást.

Végre megjött a távirat, az ismerős rövid szöveggel, és én reszkető szívvel álltam a peronon, természetesen az első lehetséges napon, másnap, szombaton. Tépelődtem magamban; ugyanolyan maradt-e, mint volt? Elfogad-e még most is? És kicsit azon is elméláztam, milyen ruhában lesz. Minden évben, elvarázsolt a kedvemért magára öltött legszebb ruhájában, kíváncsi voltam, az idén milyen öltözékben fogom meglátni.

Füstöt okádva csoszogott befelé a lefékezett vonat, a maradék lendületből. A mozdony fél méterrel az ütközőbak előtt állt meg.

Én a vonattól távol, a peron szélén állva kutattam végig a kocsikat, melyikben is lehet az Ági. Három kocsival lejjebb integetett. Vidáman, kedvesen, szeretetre méltóan, ugyanúgy, mint eddig bármelyik évben. Sötétlila és fehér virágok váltogatták egymást a szépszabású egyrészes ruhán, amelyet viselt. A dísz a ruhához, egy hetyke kis kalap volt, ami hullámos barna hajára volt feltéve, és ugyanabból az anyagból készült, mint a ruha.

– Hozott Isten kis tizenhat éves kedvesem! – fogadtam őt a lépcső alján, és megint a kezemben maradt a virág, mert a csókok fontosabbak voltak.

– Magam is igyekeztem, – felelte kipirultan, a kis kalap alól, huncutul kitekintve. – és még több mint egy hónapig nem vagyok tizenhat éves.

– Most is elbűvöltél a legszebb ruhádban.

– Hízelegsz. – átvette a virágot. – Szeretem, hogy minden évben virággal fogadsz.

– Én meg azt szeretem, hogy minden évben fogadhatlak. Ilyenkor reménykedem egy kicsit, hogy még mindig szeretsz.

– Reménykedj bátran! – megint megcsókolt. – Szeretlek.

Felkaptam a csomagjait. – Siessünk! Anyám bulival vár bennünket.

Meglepetten nézett rám. – Anyukád bulit rendezett? – nem akart hinni a fülének.

– Azt hiszem, hogy kedvel téged. Máskülönben nem tenné.

– A Zsuzsával mi lesz? Magára hagyjuk, már az első estén? – Lelkifurdalást éreztem a hangjában.

Megráztam a fejem. – Szó sincs róla. – nyugtattam meg. – A Zsuzsa is ott vár bennünket.

Ettől annyira meglepődött, hogy megállt két lépés között, és csak nézett rám.

– Micsoda változások ezek?