Egy kis bécsi kurva emlékezései 17. rész

Ez őrület, ez őrület, ez őrület! Hirtelen elengedte ajkaival, megint a nyelvét dugta be a vágatomba. A seggem csárdást járt az ódon, tintafoltos asztallapon. Mert ugyan mi volt a szimpla dugás ehhez a gyönyörűséghez képest? Mintha nők ezrei meztelenkedtek volna egy szál bőrömben...! A játék változatainak nem volt vége. Be a nyelvet, ki a nyelvet, ajkak közé a szeméremajkat, ajkak közé a csiklót, fogak közé finoman... és a segédlelkész értette a módját. Úgy játszott a testemen, mint hangszerén a virtuóz. Sikítani kezdtem.
"Jön... atyám, jön... elélvezek... csináld, atyám... csináld... az ég szerelmére, csináld... mindent meggyónok... csak csináld... atyám... "

Volt ebben az "atyámozásban"valami fura. Bár nem gondoltam végig. De végre jött!
"Megvagyok... atyám... "
"Leányom... "

Így ő.
"Add a farkad, atyám. Dugd be most azt. Bassz meg. Ígérem, meghálálom. "
Ilyet se mondtam még.
Azt éreztem hirtelen, hogy perdülök egyet, de ez most valóság volt, fejem beleütöttem a tintatartóba, most következett az, amit korábban vártam – ó, de csodás, hogy mégsem ez jött akkor!... ó, de csodás, hogy most ez is jött azért. Hanyatt feküdtem az asztalon, és a segédlelkész belém verte. Elélvezett. Ám neki is hasonló képességei voltak, mint az Ekhard úrnak. Mert visszazöttyent karszékébe, aztán kis kézi munka után azt kellett látnom, ígéretesen nekilódul a farka. Így ültetett az ölébe. És ha a harmadik elélvezéssel adós maradt is, én többször megtettem ezt helyette – a magam részéről. Olyan megható volt, ahogy ezzel a – valóban! – tisztelendo emberrel, valakivel, akit atyának szólít emberfia-emberlánya, ily végső bizalmas kettesben lehettünk együtt. S mert nem akartam lemondani erről az esélyről, a világ minden üdvéért el nem árultam volna: napnál világosabb, hogy nem a sátán sötét erőinek kiűzéséről volt itt szó. Azt mondta:
"Menj most, leányom, az ég áldjon utadon. És tudd, imádkozni fogok érted. Azt se feledd, hogy holnap reggel eljössz szépen a templomba, meggyónsz nekem... "

Hogyan is feledhettem volna! Kitárta előttem az ajtót, hát mit látok odakint, egy osztálytársnőm állt ott, kicsit úgy idegesen toporogva, kérdő tekintettel.
"Leányom" – mondta neki elutasító nyerseséggel a gyóntató atya, – "ma nincs reád időm. Jer holnap... "