Egy kis bécsi kurva emlékezései 14. rész

Szerencsére hamar elaludtam. Másnap reggel azt kellett látnom, Ekhard úr beteg. Hevert csak a konyhában az ágyán, homlokán vizes borogatás – és volt egy olyan sejtésem, hogy nem csupán a homlokán. És tudtam, "minek okán". Én magam egész jól megvoltam már megint, épp csak hogy a lábam köze sajgott valamicskét. A "valamicském". Ekhard nem nézett rám, megjegyzem, én sem erőltettem vele a társalgást. Csaknem az egész napot végigaludta. Este, hogy elhaladtam fekhelye mellett, odasziszegte:
"Ez a te bűnöd... "
Hirtelen nagyon megijedtem. Szaladtam a szobába anyámhoz. Meg nem állhattam, rákérdeztem:
"Mi baja az Ekhard úrnak? "
"Fogalmam sincs", – mondta közönnyel anyám, – "beteg, hát az ő baja a nyavalya. "
De pár perc múlva anyám kiment a konyhába, s hallhattam, megkérdi:
"Ekhard úr, tulajdonképpen mi baja? "
Rettegve vártam, mit kell hallanom esetleg:
"A Pepi hibája... "
Ám semmi ilyesmi nem következett, az Ekhard úr csak azt morogta oda anyámnak:
"Eriggyen már, aztán hagyjon békén. "
Azért csak nyugtalan voltam, a résre maradt ajtóhoz lopóztam, s azt hallhattam, anyám tovább erőlteti a dolgot. Mi van, mi ez... ilyesmi. Az Ekhard úr basszus hangon suttogott valami választ, mire anyám is halkabbra fogta a hangját, azt kérdezte:
"De hát mit kell így... ennyit...? "
A válasz nem késett:
"Az a leány úgy felizgatott, hogy tisztára bolondot csináltam magamból. "
Jó ég, mi jön most. Remegtem, mint a nyárfalevél. Anyám azt mondta:
"Szemét kis ribanc lehetett... hogy magát így kicsinálta, Ekhard úr... "
"Nem, nem", – tiltakozott az Ekhard úr, – "nem volt az ribanc se még, fiatal pipihús volt, annyi idős nagyjából, mint itt a maguk kislánya. "
Fellélegeztem. De anyám összecsapta a kezét:
"És maga hajlandó ilyen gyalázatra? Valakivel, aki jóformán még gyerek, ahogy mondja... "
Ekhard úr nevetett.
"Még hogy gyalázatra, milyen gyalázatra? Még hogy én! "
Ezt hajtogatta.
"Mikor az a kis ribanc jött a mocskos mancsával, előszedte a nadrágomból a micsodát... már tisztesség ne essék... a szájába vette, ahányszor csak kellett... nem volt ez a részemről éppenséggel semmi gyalázat! "
Viszont ez önellentmondás volt az Ekhard úr szavaiban: igen, hát mégis leribancozott. Anyám borzadva csapta össze két kezét:
"Jó ég, hogy ma már a is milyen romlottak... na tessék, nem lehet rájuk eléggé vigyázni. "