Készül az ebéd

A konyhában voltam, szólt a slágerrádió. Jó hangosan. Aztán ahogy aprítottam a hagymát, én is együtt énekeltem az énekessel a slágert, holott nem tudok valami jól énekelni, közben meg ringatóztam a ritmusra. Jó hangulatban voltam, mert ilyenkor, amikor besüt a konyhába a nap, még a kedvem is kivilágosodik. Fogtam az edényt, és az olajat odatettem a tűzre. Már az utolsó hagymát daraboltam éppen, amikor nyílt a szobaajtó, és hallottam a cipője kopogását, hogy jön ki a konyha felé.
Gondoltam, hogy éhes lehet már, és türelmetlenségében azt szemléli, milyen messze van még az ebéd. Hátra se fordultam, csak billegtettem tovább a fenekem, ahogy az ütem adta. Megállt az ajtókeretben, onnét figyelt engem.
Rendszerint nem kedvelem, ha a konyhába kijön, amikor szimultán több dologgal foglalkozom, mosogatok, aprítok, kevergetek, stb. de most nem szóltam hogy menjen, hanem a deszkáról a hagymadarabokat belöktem a forró olajba, azok durcásan sercegtek a váratlan forró fürdőtől, aztán a falapáttal körbekergettem őket néhányszor, akkor aztán abbahagyták a feleselést. A fazékban a leves úgyszólván kész volt, el lehetett csukni alatta a lángot.
Olyan csöndesen lépett mögém, hogy egészen váratlanul ért, ahogy hátulról átölelte a derekamat. Hirtelen abbahagytam a danászást, ahogy egy csöppet hátrafordítottam a fejem.
– Mi újság, éhes vagy már?
– Rád, de nagyon.
– Ugyan hagyd már, látod, hogy el vagyok foglalva. Majd inkább este.
– Csak egy kicsit idebújok. – mondta, s nem engedett el.

A karjaival körülölelt, egyik kezét a hasamra tette, másikkal a melleim alá fogott, és ahogy a zene hangja úszott, úgy táncolt velem. Hozzám nyomult egészen, csak én nem szemben álltam vele a tánchoz, hanem fordítva. Lehet, hogy be kéne vezetni ezt. Mennyivel érdekesebb így táncolni, hogy a hátamhoz hozzám simul a törzsével, közben meg kellemesen simogatja a melleimet.
Az orrát betolta a hajam közé, a nyakszirtemre fújt, apró kis puszikat nyomott oda.

Még egy tétova mozdulatot tettem a falapáttal a sercegő hagymák irányába, de aztán mégis eltekertem a gázcsapot, mert sejteni lehetett, hogy ha nem, akkor nagy valószínűséggel odaégetem a hagymát.

Ahogy előrehajoltam a gáztűzhely irányába, utánam kapott, majd mindkét kezével a csípőmet fogta, hogy az öléhez visszahúzza a fenekemet.

Csak egy vékony kis köntöst viseltem, nem is volt túl hosszú, könnyen a széle alá kapott, és a semmi kis textil alatt barangolt tovább. Simogatta a combomat meg a hasamat, lehetőleg az ágyékom irányába tologatta az ujjait. A vállam fölött hátradöntöttem a fejem, ő meg pontosan értve a mozdulatot, máris az ajkamra hajolt, és finoman megnyalintotta a szám.

(Milyen jó, hogy előrelátóan kikapcsoltam a gázt. )

Próbáltam megfordulni, hogy szembe álljak vele, de nem hagyta, tetszett neki ez a pozitúra, hogy a hátamhoz simul, az ujjaival meg a bugyimban kalandozik, miközben csókolózunk. Na jó, nekem is tetszett a helyzet. Amúgyis szeretem, amikor ilyen finoman simogat. Nyomon követhető a fokozatos ívelődés fölfelé. Eleinte még csak – mint egy csiklandozás – barangolgat a hasamon, szinte kivár, míg annyira áttüzesedek, ami a folytatásra följogosítja. Amikor azonban megállapodik lejjebb, akkor már nem emeli magasabbra a kezét, akkor már csak az én légzésszámom emelkedik magasabbra.

A dolognak nincs külön koreográfiája, mégis pontosan tudja a combom, hogy terpesztenie kell, majd ha már csapdába csalta azokat a táncos ujjakat, akkor meg szorítania kell. Működött most is.

Két kezemmel rászorítottam a csuklójára, mintegy biztosítva a stabil helyzetét ott, ahová tette. Rendszerint nem kell irányítani az ujjait, most mégis úgy éreztem, hogy intenzívebb dörzsölés szeretnék.

A bal kezével magasra húzta a köntös szegélyét, a bugyit meg sodorta egyre lejjebb és megpróbálta a várakozástól átforrósodott dákóját a két farpofám közé vezetni. Nem egy egyszerű művelet, ha az ember áll valahol, a combjai jól össze vannak szorítva, és előtte meg ott a konyhaszekrény meg a tűzhely (amire lehetőleg nem akarnék ráhasalni).

De aztán addig – addig próbálkozott, míg sikerült a mély ösvénybe – ha nem is fejest ugrani bele, de szinte az árok teljes hosszán végigfekve az izompárnák közé szorulni. Úgy tűnt, hogy az is megfelelő helyzet volt, mert éreztem, hogy finoman ringatózunk együtt, sőt nem is finoman, hanem jelentős erővel tolta magát egyre közelebb hozzám. A konyhaszekrény ajtaja helytelenítőleg nekiverődött az ajtókeretnek, mint aki méltatlankodik, hogy úgy vesz részt egy aktusban, hogy semmit nem élvez belőle.

Elsőre nem is hallottam meg, hogy mit suttog a fülembe:
– Nyisd széjjel a combjaidat. Nyissad és dőlj előre, huuu...
– Ne forduljak meg?
– Nyílj meg nekem, engedj be...

Valójában nagy mozdulatokra nem is voltam képes, mert annyira hozzászorított a konyhaszekrény ajtajához, vagyis a szekrényajtó nyomta a kezét ő meg hátulról olvadt rám. Csak egy minimális kis fölfelé, vagy oldalazó mozdulatom volt, de annyi már elég volt neki, hogy oda vezesse a farkát, ahol a még jobbat remélte. Nem volt kényelmes. Bár a kezével vadul szánkázott a feltüzesedett ajkaim között, előreemelkedő kis csiklómat úgy masszírozgatta, hogy már zsibbadt tőle a lábam is, de ő mégsem fért oda a bejárathoz úgy, ahogy remélte. Még próbálkozott párszor, de komolyan attól féltem, hogy majd egyszer csak a vállaimra téve a kezét előretolja (a tűzhelyre) a fölsőtestemet, hogy kényelmesen megtalálja azt az utat, amit olyan türelmetlenül keresgélt.

Valamiképp lábujjhegyre emelkedve fölemeltem az egyik combom, ezáltal teret hagyva a további kutakodásnak. Első pillanatban jó ötletnek látszott, mert tüstént a helyére szaladt a szerszám. Csakhogy amilyen gyorsan betalált, olyan hamar ki is csusszant megint. Elvesztve a bejáratot.
– Ne forduljak meg? – kérdeztem újra
– Jó lesz ez így – lihegte bele a tarkómba. – Inkább dűlj előre, amennyire csak bírsz.
– A levesre??

Persze ahelyett, hogy egyre jobb lett volna így, – hát nem mondhatnám. A kezdeti lelkesedésem kezdett alábbhagyni, mert részint kényelmetlenül nyomta a térdemet az ajtó, részint felhagyott mindenféle simogatásommal, ölelgetésemmel, már csakis arra figyelt, hogy mégis minél tovább ott maradjon benn, ahová olyan nagyon törekedett.

De legalább ő jól érezte magát. Hallhattam ziháló lélegzetén, hogy nagyon is jól, amint vágtába csapott át, hogy mielőbb beérjen a káprázatba.

Kicsit bosszantott, hogy engem elveszített az úton, de látszott egyértelműen, hogy erről az esélyről lemaradtam. És tényleg. Nem sok idő múltán intenzívebbé vált a lendület, ahogy ő egyre közelibbnek érezte a célt.

Aztán mélyen belecsókolt a tarkómba, kedveskedőn megsimogatta a hasam, de máris hátralépett, hogy rendezze a ruháit.

Aztán az ajtóból visszafordult még egy szóra

– Mikor eszünk már?