A megmentő tengeralattjáró

Szóval éppen hevesen szeretkeztünk, és pont a legvégén jártunk, az extázis elvitte a tudatomat, amikor váratlanul a kinti jeges hideg belehasított felhevült csatakos testembe. Rémület töltött el, amikor fölismertem, hogy nem csak hogy összeomlani készül a hevenyészve tákolt iglunk, hanem repedezik alattunk a jégmező, földrengésszerűen imbolyog minden. Kétségbeesésemben sikoltozni kezdtem.
Nem messze tőlünk a derengő fényben látható volt, amint a nagy fekete tömeg törte át a jeget, velőt rázó dübörgéssel. Rengett, recsegett – ropogott az egész Arktisz. Nem hittem a szememnek, ez egy hatalmas atommaghajtású ASW tengeralattjáró volt. Éppen itt, csaknem pontosan alattunk bukkant föl. A szenzorával hogy nem észlelte az összefüggő jégtakarót maga fölött?? Vagy érzékelte ugyan, de a GPS műholdas navigátor kijelzője pontosan behatárolta neki a helyünket, ezáltal az ő felbukkanásának optimális helyét?
Csak ráztam a fejem értetlenül, túl sok volt ez nekem erre az egy napra.
Mindenesetre a repülőbalesetet szenvedett kutató expedició megszabadítója kopogtatott ezen a roppant különös módon. Szóval örömmel fogadtam, de valahogy mégis fanyar volt a számíze, mint akinek üröm vegyül az örömébe.

Épp csak fölkaptam az ejtőernyő selymére dobott válltáskámat (abban volt minden holmim), a másik kezembe markoltam az overallom és úgy ahogy voltam, futni kezdtem a hóval borított recsegő, pattogó jégmezőn. Mikorra a tengeralattjáró tornyához értem, már a hidraulika szuszogva felnyomta az ajtaját, és elképedt pofával meredt rám az elsőnek előbukkanó matróz. Mögötte az első tiszt állt (vagy ki tudja ezeket a tiszti jelzéseket megkülönböztetni), kezében valami katonai pokrócot szorongatott, azt terítette kékre fagyott didergő vállamra. Nem is mertem az arcába nézni. Teljesen egyértelmű, hogy mi az, amiben megzavartak minket.
A létrán nem boldogulok, ha a két kezem foglalt, de a pokrócot is szeretném magam körül tudni. (Mennyi pasi várakozik a létra aljában – mért nincs itt senki szolgálatban? ) A válltáskát a nyakamba akasztom, mint valami postástáskát, fagyott széles pántja szorítja keményre dermedt mellemet. Az overallt csak lehajítom a padlóra, és megpróbálom fél kézzel tartani a pokrócot a létrán lefelé mászva. Nem egyszerű művelet. Ráadásul sietni kéne, mert már a pilóta is mászik utánam, a hólé elolvadt a talpán, és a vizessé vált lábait tolja a létrán lefelé szaporán. Egy kézzel fogja a fokokat, a másikkal a pokrócát. Pislogok fölfelé, hogy vajon letiporja-e a kezem, ő meg odaszól:
– Igyekezzen már kérem, és ne tessék itt nekem a pokrócom alá lesni. Kuncognak a férfiak, én meg dühömben minden bosszúnak valót előveszek, de csak némán összeharapom a szám.
A létra alján aztán a kapitány vár, alig tartja magát komolyságához, amint elmagyarázza, hogy éppen őket küldték értünk a keresésemre (ugyanis VIP személyiségnek számítok, mivel egy titkos nemzetbiztonsági projekten dolgozom). A radaron követni tudták a baleset helyszínét. A koordinátákat ugyan nem sikerült egészen ennyire pontosan kiszámítani, egészen véletlenül jöttek föl éppen ott, ahol mi... izé... szóval, ahol mi éppen... khm, voltunk.
Arca elé kapta a kezét, mint aki csak dörzsölgeti az orrát, de pontosan láttam, hogy a kipukkadni készülő nevetést palástolja a kezével.
Az egyik kabinajtót nyitotta máris, mutatta, hogy lépjünk be. A sarkamban belépett a pilóta is.
– Maga nem ide... – tiltakoztam.
– Drága hölgyem ez itt nem egy szálloda, ahol szobát rendel, meg meleg fürdőt. Itt csak annyi kabin van, hogy mindenkinek jusson ágy. Ez például az elsőtiszt kabinja, aki szolgálatban van most, és átengedte a helyét. Az arcára pillantva láttam, hogy SUGÁRzik róla a derű. Én meg csak tovább bosszankodtam.
– Másik kabinba akarok menni! – indulatoskodtam.
– Tessék csak, menjen, bármelyik matróz szívesen befogadja. Odakintről behallatszott a tengerészek nevetgélése, kuncogása. Valahogy nem akarózott kimenni közéjük a pokrócomba öltözötten.

– Na jól van, akkor itt maradhat maga is, de én alszom az ágyon.
– Azt már nem! Mit képzel? Mindig előrángatni a gyöngébb nemről szóló dumát, amikor könnyű előnyhöz akar jutni egy nő? Egyébként meg harsányan hangoztatni a szuverenitást, a női emancipációt, az egyenlőséget? Nem fogok ezen a kemény és hideg padlón aludni, míg maga vetett ágyban melegszik. Megosztozunk! Térben vagy időben. Válasszon!!! – Most nem mosolygott, komolyan mondta.
– Hogyhogy térben vagy időben? Azt hogy kell? – értetlenkedtem elsőre.
– A térben az azt jelenti, hogy maga behúzódik a falig egészen, én meg alszom a külső részén az ágynak. Az időben meg azt jelenti, hogy – az órájára pillantott – maga alhat a teljes ágyban negyed háromig, akkor fölrázom és átadja nekem a teljes előmelegített puha ágyikót.

Hogy tud ez az ember így vigyorogni, amikor én semmiféle vidámságra okot adót nem látok?
Meglepett a javaslata. Zavartan turkáltam vörös fürtjeim között.
Térben vagy időben? Nem akartam ismét összebújni vele, így is terjed a pletyka az ő kapacitásáról, meg hogy minden expedicióján ilyesmit rendez. Nem akartam része lenni az "ilyesmi" – nek. Habár máris az lettem. Remélem nem lesz sajtóvisszhangja ennek az esetnek is, mint a múltkorinak.

– Rendben van, akkor rázzon föl fél háromkor.
– Negyed hármat mondtam! Aludjon csak, én meg megyek addig, csak kapok valami teát a konyhástól, meg aztán szólnom kell, hogy az iglunkból hordják be a whiskys üvegeket is.
Amint kilépett, megpróbáltam az overallomba bebújni. Rettentő hideg volt. Odafönn az igluban a kilehelt lélegzetünk párája kicsapódott a holminkon, ráfagyott a vékony jégréteg mindenre. De amíg csak a táskám lett jégréteggel borítva, nem érdekelt volna. Most meg itt a kabinban megolvadt, és az olvadék vizesre áztatta az ovarallt. Az egyetlen szék támlájára ráterítettem, széjjelhúztam kezét, lábát, és odatoltam a hőSUGÁRzó közelébe. Vastag puha anyag volt, jó nedvszívó, most meg csupa vizes.
Mit húzhatnék magamra az alváshoz? A keskeny egyajtós szekrénybe pillantva egyenruha, ingek, alsónadrágok. Kivettem egy inget – valamit muszáj. Magamra kaptam, és máris begömbölyödtem az ágyba. Isteni egy puha fészek.

Halkan hörgött a hidraulika, valami zúgott, vagy sziszegett még, de már alig hallottam, ahogy készültem belemerülni a finom, meleg alvásba. Alig süppedtem bele az ágyba, máris visszaképzeltem magam az igluba. Kellemes volt fölidézni, ahogy az a fiú kanálkanént a hátamhoz simult. Abban a dermesztő hidegben milyen jó meleg volt a melle meg a hasa, ahogy hozzám nyomta. Éppen jól belesimultam az ölébe. Milyen jó meleg volt a tenyere, ahogy simogatta a mellemet, és milyen finom puha volt az ajka. Óh, egészen átsüt az érintése emléke.

Talán nem is időben kellett volna megosztani a fekhelyet, hanem térben? Akkor most is érezhetném, ahogy beleszuszog a nyakamba, ahogy fújkálja a kis pihéket a tarkómon. Egészen izgató volt visszaidézni. Amint visszagondoltam kalandor ujjaira, önkéntelenül indultak az ujjaim fölfedező útra.

Végigsimítottam a melleimen (már nem volt annyira dermedt), tovább a hasam kis halmán, de máris röppentem lejjebb. Egy sima, puha dombocska várakozik odalenn. Hú, de mennyire várakozik...
A nemrégiben átélt szenvedélyes ölelése emléke annyira intenzíven átjárta az érzékeimet, hogy szinte beleremegtem a vágyba. Sajnáltam a tönkretett vibrátoromat, vagy még inkább sajnáltam, hogy nincs itt velem ő maga. Hiányzott a szeméből az a sóvárgó vágy, az az elragadtatott arckifejezés, ahogy csodálja vonagló testemet. Még inkább hiányzott finom érintése, forró ajkai. Húh..., végigbizsergett a bőrömön mindezek hiánya.

Legnagyobb sajnálatomra magamhoz nem vagyok elég ügyes, bármily intenzíven simogatom is magam, nem tudok eljutni egy bizonyos platón túlra. Hiába cirógatom gyöngéden, vagy akár erősebben, habár már tocsogósra nedvesedem, de mégsem lesz belőle más, mint hogy elfárad a kezem bele, mégse fokozódik egy határon túl az élmény. Csak elkeserít a sikertelenség. Az igluban is pont attól féltem, hogy az égig csap bennem a vágy, de a végén csak nem jutok a végére. A legtöbb pasi türelmetlen, vagy egyszerűen képtelen kivárni, hogy a magam lassú módján utolérjem én is.

De ez a pilóta egészen más volt, mint az eddigi próbálkozásaim. Már az előzetes simogatása, csókolgatása is őrülten izgató volt, annyira izgató, hogy immár magam voltam a megtestesült türelmetlenség, hogy magamban érezhessem. S azután meg olyan szenzációsan finom volt, amiként virágszirmaimmal körülcsókolgattam makkja hegyét, imádtam, amint evvel a jó ruganyos, kemény fejecskével nyomogatta, dörzsölgette puncim gombját. Ahhh... még az emléke is hogy megborzongat. De most, itt egymagamban hiába nyomogatom, dörzsölgetem, hiába képzelem oda az ő kezét vagy a fütykösét, csak nem közeliti azt a bizsergető gyönyört.
Feladom!, nem megy. Már görcs húzza a csuklómat, érzem pontosan, hogy nem lesz ebből semmi olyasmi, amit reméltem volna. Nem szokott sikerülni máskor se. Csak a csalódottság jön össze, semmi egyéb. Kellően felizgulok, aztán semmi több.
Combjaim szétvetve, lihegve, átizzva, föladom.
Dühös vagyok az egész világra, a magam ügyetlenségére, a szétcibált vibrátoromra, meg a pilótára is, amiért nincs itt velem, meg főleg magamra, hogy ilyen szerencsétlennek érzem magam. Aludnom kéne már, de csak türelmetlenül zakatol a szívem.

Valamivel később halkan nyílik a kabinajtó, hangtalan surranással lép közelebb valaki. Bizonyára K. pilóta az, itt az ő idője, jönne aludni már.
– Doktornő, ébren van? – suttog a fülemhez hajolva.
Érzem, ahogy beleszimatolgat a fürtjeim közé. Nem moccanok, mintha aludnék. Közelebb hajol, érzem, amint az ajkával megérinti a hajam. S úgy marad, az orrával borzolgatva a szálakat. Sóhajtása forró ködként borul a fülemre.

Mint aki álmában fészkelődik kicsit, mocorgok valamennyit, majd jobb karommal átölelem a nyakát, el se húzhatná magát mostmár.
– Doktornő, ébresztő! Felkelni! – olyan halkan mondja, nehogy felébresszen vele.
Tenyerét a vállamra tette, mintha fölrázni készülne, de csak vár, mint aki tanácstalan, vagy mint aki vívódik, hogy mi legyen tovább.
Ölelő karommal közelebb húzom a fejét, ujjaim érintik a fülét.
Érzem, hogy egy pillanatra megrebben, elhúzódna, mint akit valami vétségen értek, de nem hagyom elhúzódni. Egyértelműen ölelem a nyakát. Tüstént megérzi a karomon, hogy nem olyan ernyedt, mint egy alvóé. Sóhajt egyet, mielőtt belefogna a mondandójába:
– Khm, izé,... doktornő, az a helyzet, hogy... khm, szóval...
Nem hagytam tovább sutyorogni, hanem vágyakozó ajkaimmal rátapadtam a szavaira.

Olyan szívesen csókolt vissza, hogy az iménti szerencsétlenkedő hiányérzetemet egy pillanat alatt heves izzásig fokozta. Máris mellém csusszant az ágyra, hűvös volt a bőre. Hozzám simult, magához szorított. Ah, ez az! Nyakamba csókolt, a mellem után kutatott, ott simogatott tovább, kereste az íveket, hajlatokat. Majd a keze nyomán odavezette ajkait is a felkutatott tájakra. Rácsókolt a bimbóra, nyelve hegyével táncoltatta a csúcsát. Ajka közé fogva szopni kezdte, miközben markába fogva az egész halmot, finoman szorongatta. Élveztem, ahogy játszott vele. Boldogan simogattam a haját.
Váratlanul fölkapta a fejét, kezem után nyúlt, az ujjaimat szagolgatta. Majd némi kuncogás után finoman megnyalintotta őket. Aztán befogta az ajkai közé a középső ujjamat, csak az első ujjpercet, és úgy szopogatta, finoman harapdálta, hogy még inkább felizgatott az a képzelettársítás, ami beúszott nekem.

Lejjebb csúszott, már nem a melleimen volt a feje, hanem alatta. Kitolta a nyelvét, és a mellem alsó ívét kezdte nyalogatni. A lábaim remegtek. Sose gondoltam volna, hogy a mellem alja remegtetni tudja a lábfejemet. Még végig se gondolhattam, máris lejjebb siklott, köldököm kis gödrét nyalogatta tovább. Belecsókolt a lyukba, szívogatta, cirógatta. Már a combjaim is remegtek, mint a nyárfákon a levél a legkisebb légmozgásra is. Még lejjebb ereszkedett, és az arcát végiggörgette a Vénuszdombomon. Combtól – combig. Az orra csúcsával finoman rajzolgatott valami ismeretlen hieroglifa szerint. Az ajka puhán rácsusszant vágyakozó szirmaimra, és olyan élvezettel csókolózott velük, mint aki sosem akar onnét többé elszakadni.

Reméltem is, hogy nem hagyja abba, mert annyira szenzációsan jól esett a csókja, hogy csak reszkettem, vibráltam egész testemben tőle. Úgy vert a szívem, majd kiütötte a bordáim ketrecét, fülemben zsibongott a vér, szinte elzsibbadt minden tagom, amint hullámokban terjedve, egyre fokozódó intenzitással rázott a kéj.

Majd szétfeszített az öröm, nem bírtam magamban fogni a felgyűlt gyönyört, egyszerűen muszáj volt sikítanom, meg újra, meg újra, ahogy elöntött a szikrázó, észveszejtő csoda.

Szinte ugyanabban a pillanatban az elsőtiszt föltépte a kabinajtót, mögötte két tengerész riadt arca – ahogy bámulnak befelé, hogy vajon mi baj van idebenn, hogy ilyen – a tengeralattjárójukon merőben szokatlan – sikoltozásra késztet.

Megtorpantak mindhárman, amikor fölfogták végre, hogy mi történik éppen. Földbe gyökerezve, ámulva meresztették a szemüket, majd némi nyeldeklés után csak kifaroltak a kabinajtóból.