Egy kis bécsi kurva emlékezései 11. rész

Csak mosolyogtam. És Alois, aki a nő túlfelén ült, a hatalmas keblek felett szintén rám nézett. Klementine azt kérdezte továbbá:
"Ismered már ezt a figurát? "
Figurát? Válasz helyett megint csak mosolyogtam. Az öregecske nő tovább faggatott.
"Csinálták már így veled? Csináltad már így? "
Ég tudja, miért, ezzel a nővel szemben nem akartam tagadni a dolgot. De igent se mertem volna mondani, így harmadszor is elmosolyodtam, és olyan szemérmetlen vigyorra szaladt a szám, hogy azt nyugodtan értelmezhette úgy az Alois "dadája", mint aki néma beismerő vallomást tesz, de büszkélkedni a világért sem akarna. Klementine így vélekedett:
"Kiderül mindjárt. "
Azzal már gyűrte is, tűrte is föl a szoknyám, nyúlt a lábam közé, de jó alaposan, meg is tekintette, ekképpen mondta:
"Hű, a nemjóját, itt azért már estek némely dolgok! "
Észbe se kaphattam, kisujjával már furakodott fel a lyukba. Felkiáltott:
"De hát itt már be lehet hatolni! "
E közlése jószerint Aloisnak szólt, s egyenest neki mondta aztán:
"Alois, itt már behatolhatsz! "
E szavak hallatán megrezzentem, kicsit rám jött valami borzongás is, és akkor Klementine rögvest feltette a kérdések kérdését:
"Megbasszon az Alois, de most, rögtön, rendben? "
Tétovázás nélkül azt feleltem erre, hogy:
"Meg. "
Miért, már azt hitte, a végén csak nekem nem lesz részem itt semmiben? Állhatok üres kézzel, üres mindennel. Hát Klementine az Aloishoz fordult megint, azt mondta:
"Na, szép fiúka, meg akarod kettyinteni a szép kislányt? Hm? "
Alois felállt, közeledett volna hozzám. De Klementine visszafogta.
"Várj", – közölte, – "előbb rendbe kell hoznom a farkincádat. "
Ez az elővigyázatosság nyilvánvalóan jogos volt, mert a "farkinca" eléggé gyalázatosan lehasznált állapotban leledzett. Kicsit sokat vállalt agára a nemes szerszám a klementinei küzdelmekben. Nem vitás, magam is rendbe hozhattam volna, csak hát Klementine módszerével mégsem. Mert addig rendben, hogy a szájába vette, kicsit megnyalogatta, de aztán Alois farka oda került a hatalmas keblek közé, melyeket az öregecske kéjlány összenyomott – dörzsölgetett, hát nem vitás, hogy Alois micsodája olyan jól érezhette ott magát, mintha egy dús far két pofája közt élné világát. A derék Klemeintinét a jelek szerint ez is felizgatta, egyelore tehát ő járt jól megint, és már – már attól féltem, nekem ilyképp sem jut semmi. Klementine szája egyre járt, már úgy értem, mondta a magáét: