Pinpong

Zsuzsa gimnáziumi osztálytársam volt. Rengeteget hülyéskedtünk együtt, nagyszerű haver volt. És – ennek még jelentősége lesz – ha csak tehettük, együtt pingpongoztunk az iskola alagsorában lévő asztalon. Zsuzsa – nem Zsuzsi, azt nem tűrte – az egyik legcsinosabb volt az osztályban, mégis szerelem valahogy nem alakult ki köztünk. Mikor már mindkettőnknek voltak kapcsolatai, mi akkor is barátok maradtunk. Illetve inkább pajtások, ez találóbb kettőnk viszonyára, ha ketten voltunk boldog gyerekké váltunk.
Gimi után én Pesten kezdtem el egyetemre járni, és bár egy darabig találkozgattunk, amikor haza látogattam, kapcsolatunk megszakadt. Ebben jelentős szerepet játszott, hogy az akkori pasija igen rossz szemmel nézte felhőtlen idétlenkedéseinket, riválisként tekintett rám. Ezután évekig nem láttuk egymást.

Egyszer, amikor szokás szerint haza látogattam az utcán összefutottunk. Egy pillanatra meghökkentünk majd örömmel egymás nyakába borultunk. Leültünk egy presszóban, be nem állt a szánk. Régi emlékeket idéztünk és az utóbbi időkről kérdezgettük egymást. Közben akaratlanul is többször végig jártattam tekintetemet rajta. Vállig erő dús fekete haja volt, szeme valami különleges sötétkék. Nem volt sovány, de egy csepp felesleget sem sikerült felfedeznem rajta. Amikor rövid időre a mosdóba távozott teljes alakját feltérképezhettem. Mindene arányos volt, talán csak mellei voltak kicsit kisebbek az átlagosnál, de amúgy se vagyok a nagy mellek megszállottja. Egy szó, mint száz nagyon tetszett. Kicsit zavarba jöttem saját gondolataimtól, eddig soha se tekintettem rá nőként.

– Te – szólalt meg egyszer csak elmerengve – emlékszel még a régi pingpong csatákra?
– Hogyne – vigyorogtam – mindig laposra vertelek.
– Én nem így emlékszek! – fortyan fel, és ebben teljesen igaza volt, elég kiegyenlített volt kettőnk erőviszonya a játékban. De én tovább hecceltem.
– Ha akarod, bármikor bebizonyítom! – mondtam végül megjátszott önteltséggel.
– Na rajta! – válaszolta hetykén.
– Igen, de hol? – bizonytalanodtunk el. Pár percig csendben ültünk. Rossz kedvünk lett.
– Mi lenne, ha... – kezdte lassan, de megakadt. Mindig gyorsabban vágott az esze mint nekem. Nem volt okosabb csak sokkal leleményesebb.
– Hát a gimiben, mint régen! – vágta ki végül.
– Ugyan már! Hogyan? – problémáztam – Már nem járunk oda.