Selyembugyi

A lány a hatalmas kanapén ült és a lábain egyenként lakkozta a körmöket. Szép halványsárgára mindegyiket, ami lehet nem volt esztétikus, de így nyáron tökéletesen jól mutatott a zöld szandálban. Hiába, sosem volt igazán jó ízlése. Ellenben a fiúnak, aki a nagy bőrfotelben terpeszkedett basásan annál inkább. Olyan mohón mustrálta a lányt, hogy ha egy tál finom csemege lett volna azonnal felfalja. A lány bal lábát egészen felhúzta, amitől láthatóvá vált a falatnyi kis csipkebugyi, amelynek cakkozott vörös kis szegélye majdhogynem elvakította a fiút. Úgy villant ki a lábak közül mint valami angyalkezek által szőtt csipkecsoda, mely csakis arra vár, hogy az ő mohó kezei megragadják, és azonnal lecibálják.
A lány észrevehette a tekintetet, mert lassan a fiúra emelte óriási kék szemeit és pajkosan szinte kihívóan elvigyorodott. Ó, a kis boszorka mennyire érzi, szinte minden idegszálával kitapogatja a vágy hevületét és ennek fügvényében fűt és hűt.
– Kristóf... esetleg valami gond van? Nem tetszik a sárga szín? Vagy rajtam van valami zavaró? – kérdezte a világ legtermészetesebb hangján csicseregve, szinte trillázva. A fiú üvölteni tudott volna:~ Ó igen édes... a bugyid a zavaró körülmény. ~ de csak lenyelte a nem létező gombócot a torkából, majd rekedtesen préselte ki magából a szavakat.
– Hogy őszinte legyek... mindig is tetszett a sárga szín. Nincs vele gond, de tényleg. Csináld csak tovább, Kicsim. – úgy vonta meg a vállát, mint valami lezser macsó, aki előtt a lány akár fátyoltáncot is járhatott volna, attól még nem áll fel neki.

Hogy ennek tökéletesen ellentmondott a dudorodó rövidnadrág, az talán mellékes is. Vagyis mellékes lehetne. Kezdett kényelmetlenné válni a fotel és kezdett egyre idegesítőbbé válni még az a kis távolság is ami jelen pillanatban elválasztotta Kittitől, meg attól az egyre idegesítőbb vörös csodától ott a hófehér kis combok relytekéből. Gondolatban már ezerszer kinyújtotta a kezét és leszedte róla, most mégsem akarta valahogy megtenni.