Villanás

Köszönet Chrys-nek

Hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára láttuk egymást, már rég kihűlt az ajkad érintése a testemen. Gyakran gondolok rád, a kósza szellőben érzem a simogatásod, a Föld sóhajában hallom, ahogy a nevem suttogod, éjszakánként egyre erősebben érzem az illatod. Egyre sürgetőbb vágyat érzek, ami hozzád hajt, látnom kell, hogy ki lett belőled. Szép hónapokat töltöttünk el egymás társaságban. Kezdetektől fogva fantasztikus volt a viszonyunk, tested válaszolt minden egyes mozdulatomra, harmónia uralkodott közöttünk, éppen csak az érzelmek hiányoztak.
Minden bennem levő szeretetemet átadtam, de hideg maradtál, mint a jég. Nem voltál képes megszeretni engem, nem is hibáztatlak érte, az érzelmeket nem lehet irányítani.
Ez a kapcsolat ellent mondott a józanésznek, változtatni kellett, azóta nem hallottam felőled.
Jöttek a férfiak egymás után, magas barnák, érzéki feketék, kisfiús szőkék, de egyik sem tudta pótolni a hiányodat.

Úgy döntöttem, hogy megkereslek. Aki keres, az talál is. Fotós lettél, amiről régen csak álmodoztál. Most itt állok a hófehér műterem közepén, ezeregy lámpa vesz körül, itt egy kis szék, amott egy kanapé, sok-sok ketyere sorakozik végig a fal mentén. Ez tehát az életed.
Hallom, mikor elküldöd az asszisztensed haza, késő van már, és én vagyok az utolsó. Összeszoruló gyomorral figyelem, ahogy nyílik az ajtó. Köszöntesz, a tekinteted fáradt és kiégett, arcodon több napos borosta szőkéllik, a szemedben nem gyúl ki a felismerés szikrája. Közönyösen méred végig a csupacsipke, nagyon szexi, sötétlila fűzőmet, az ahhoz illő franciabugyimat, a majd tíz centis tűsarkú cipőmet, amiről nem tudhatod, hogy mennyire töri a lábam.

Csalódottan követem a halk hangon adott utasításaidat, figyeled, melyik póz a legelőnyösebb, végül nekilátsz. Egy arc közelivel kezdesz, egy villanás, visszanézed a képet, majd rám meredsz, újra a képre, majd újra rám emeled a tekinteted. Reménykedve nézek a szemedbe, lassan elmosolyodok és így szólok:
– Eljöttem, mert hiányoztál.
Halkan sóhajtod a választ:
– Sokáig tartott.

Peregnek a képkockák, leteszed a gépet a földre, lassan közelebb lépsz hozzám, kinyújtod a kezed, érzem, hogy látomásnak vélsz, még mindig nem hiszed el, hogy itt vagyok.